Tudósok a Tudásközpontban: Bécsy Tamás (1928-2006) irodalomprofesszor

Bécsy Tamás (1928-2006) irodalomprofesszor Nagyon sokan ismerték és szerették, a fiatalok nemzedékeit oktatta közel fél évszázados tanári-tudósi pályája során. November 9-én sok százan vettek tőle búcsút a Farkasréti temetőben, tanítványok, pályatársak, kollégák, barátok, akik Budapesten, Pécsett, Veszprémben és az ország más részein folyt szerteágazó szakmai életének részesei voltak.

A dráma- és színháztörténet tudósa, a hazai színháztudomány egyetemi szintű megalapítója, az MTA Színháztudományi Bizottság tagja – egy időben elnöke –, tanszékvezető, intézetigazgató, egyetemi tanár, és számos tudományos tisztség viselője volt.

Az 1928-asok nagy nemzedékéhez tartozott, aki bár személyes sorsában elszenvedte a huszadik századi magyar történelem és politika csapásait és fordulatait, mégis mindig erőt, következetességet, vitalitást sugárzott magából. Olyan volt, mint egy nemes vad, akit semmilyen helyzet nem tör meg és nem kényszerít térdre, és aki a köpönyegváltások és érdekalkuk hosszú évtizedeiben is tartást és önazonosságot mutat.

1952-ben a szegedi egyetem magyar szakán végzett. Az ötvenes évek közepétől a Pécsi Nemzeti Színház dramaturgja volt, később a Pécs-bányatelepi Általános Iskola, majd a Nagy Lajos Gimnázium tanáraként diákok ezreit oktatta a magyar irodalomra, és diákszínjátszó rendezőként fiatalok nemzedékeivel szerettette meg a színházat és ismertette meg a kortárs drámát.

Tudományos pályája középiskolai tanár korában indult, a Nagy Lajosban oktatva írta meg kandidátusi értekezését. 46 éves volt, amikor ez az első könyve, A drámamodellek és a mai dráma megjelent. E kényszerűen későn indult tudományos pálya azután meredeken ívelt felfelé. 1973-ban a Pécsi Tanárképző Főiskola Irodalom Tanszékére került, és rövidesen megírt akadémiai doktori értekezése (A dráma lételméletéről) nyomán 1978-ban az ELTE egyetemi tanára lett. 1982-ben (budapesti otthonát és munkáját fenntartva) visszatért Pécsre, hogy részt vegyen a magyar szakos egyetemi képzés, az „egységes tanárképzési kísérlet” kidolgozásában. Nevéhez fűződik a Pécsi Egyetemi Színpad létrehozása is. Tanári pályafutását a Veszprémi Egyetemen fejezte be, ahol 1994-ben megalapította és vezette a Színháztudományi Tanszéket, s ahonnan két évvel ezelőtt köszönt el az őt mindig éltető és inspiráló diákoktól.

Tudományos munkásságában előbb a hatvanas évek strukturalizmusa, majd Lukács György ontológiája kínálta azt a filozófiai, szemléleti és módszertani alapot, amelyből kiindulva saját szakterületén, a dráma- és színházelméletben jelentős új felismeréseket fogalmazott meg, és meghatározó tudományos eredményeket ért el. Tizenhat könyvet és háromszáznál több tanulmányt publikált.

Tudományszervezői munkásságában az ügyek iránti szenvedélyes elkötelezettség jellemezte. Azért alapított és vezetett egyetemi, akadémiai intézményeket, hogy egyrészt az irodalom- és színháztudomány szakmai pozíciót erősítse, másrészt helyzetbe hozzon fiatalokat, kollégákat, pályatársakat. Senkire nem volt féltékeny, és sokkal több emberen segített, mint ahányan ezt neki viszonozták.

Pécs nagyon sokat köszönhet neki. Közel négy évtizeden át a város kulturális életének meghatározó alakja volt, még akkor is, ha ez a szerep nem öltött formális kereteket. Pedagógusként gyakorolt kisugárzó hatása felmérhetetlen és felbecsülhetetlen.

Bár hosszú évtizedeken át Pécsett (is) élt, mindig a vizeket kereste. Amikor tudományos pályája a hetvenes években kibontakozott, a nyarakat Balatongyörökön töltötte, ott írta könyveit. A nyolcvanas években Kulcs lett az a hely, a Duna partján, ahova szabadidejében alkotni elvonult. Aztán végül a Velencei-tó következett.

Volt benne valami Brechtre emlékeztető. A tüskehaj, a szemüveg, a cigaretta és a konyak, az intellektualitás hangsúlyozása és az alanyi/lelki oldal mellőzése, szövegeinek szikársága, tudományos nyelvhasználatának szárazsága, ugyanakkor az ügyek, elvek és emberek iránt érzett és kinyilvánított szenvedélyessége.

Egyszerre sugárzott erőt és együttérzést. Igazi nevelő volt, a diákjai közé tartozott. A gimnáziumban együtt focizott a fiúkkal, a főiskolai szakesteken fellépett (pl. a János vitéz Iluskájaként), meghatározó tagja volt a Hazai Esték című egykori televíziós vetélkedő díjnyertes pécsi csapatának. Mindenki, aki ismerte, őriz róla szeretni való, mosolyogtató élményeket, általa hangoztatott elveket.

Ilyen volt az a felvételiken gyakori mondata, hogy az irodalmat nem szeretni kell, hanem tudni, szeretni a káposztás cvekedlit kell. S ugyancsak a felvételiztetés kapcsán mondta sokszor, hogy ha egy pedagógus a gyermeke gyanánt egy tököt gurítana is be a vizsgára, azt akkor is fel kell venni.

60. születésnapjára 1988-ban Kulcsra, ottani kertjébe hívta pécsi barátait, tanszéki kollégáit, s a maga főzte ebéd után a társaság lement a Dunára, ahol egy nagyot úszott. 70. születésnapját konferenciával, tisztelgő kötettel, múltidéző kerekasztal-beszélgetéssel köszöntötték Pécsett kollégái és hazai pályatársai.

A dráma- és színháztudomány, az irodalomtörténet egyik legismertebb hazai professzorát 2006. október 26-án érte a halál Budapesten. Végakarata szerint Hamlet szavaival búcsúzott: „If it is be now, t’is not to come; if it be not to come, it will be now, if it be not now, yet it will come; the readiness is all.” („Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni.” — Arany János fordítása)

(Forrás: P. Müller Péter: Bekezdések Bécsy Tamásról
= Echo : pécsi kritikai szemle, Pécs, 9. évf., 2006/6. szám)

Lásd még: Legendás Professzoraink: http://pte.hu/hu/legendas_professzoraink/becsy_tamas

 

««« Vissza a Tudósok a Tudásközpontban oldalra