Tudósok a Tudásközpontban: Polányi Imre (1925-1999) történész professzor

Polányi Imre (1925-1999) történész professzor Dr. Polányi Imre professor emeritus, a Janus Pannonius Tudományegyetem egyetemi tanára, tíz nappal 74. születésnapja előtt, 1999. szeptember 23-án eltávozott közülünk.

A nagyformátumú tudós-tanár életének és tevékenységének szinte minden mozzanata magán viselte az európai látásmódú, közép-európai értelmiségi attitűdjét.

Polányi Imre a csehszlovákiai Ladamócon született pedagógus családban. Talán innen a nagyfokú vonzódás a tanítás, a leendő tanárok tanítása iránt.

A „Kelet-európai kisállamok nyomorúságá”-t és „A magyar demokrácia válságá”-t saját bőrén tapasztalhatta, amikor 1944-46 között a Szovjetunióban megismerte a GULAG világát, majd 1947-ben „áttelepülni” kényszerült Csehszlovákiából Magyarországra.

Történelem szakos tanári diplomáját a budapesti tudományegyetemen szerezte, ahol tanári működése is elkezdődött. 1952 és 1957 között a szegedi József Attila Tudományegyetemen tanított, majd az 1956-os eseményekkel kapcsolatban „valaki gyanúba keverte”, ezért állásváltoztatásra kényszerült.

1957-től a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola következett, ahol 1961-től 1969-ig tanszékvezető docensként tevékenykedett. Az 1968-as „polgári tavasz”-hoz sem a hivatalos elvárásoknak megfelelően viszonyult, aminek újabb áthelyezés lett a következménye. A nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán eltöltött három tanév után 1972-ben került Pécsre, ahol végleges otthonra talált. Itt teljesedett ki tanári és kutatói pályája egyaránt. A Pécsi Tanárképző Főiskola főiskolai tanára, a Janus Pannonius Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi docense, illetve professzora lett. Jelentős szerepe volt az egyetemi szintű történészképzés megszervezésében. Az 1993-ban indult PhD Program oszlopos tanára volt.

A professzor tudományos kutatási területe és személyes sorsa szervesen összekapcsolódott. Kelet-Közép-Európa 19-20. századi történetében érezte igazán otthon magát, a kisebbségi kérdés elismert szakértőjének számított itthon és külföldön egyaránt. E szakterületből szerezte kandidátusi fokozatát és habil. doktori címét. Számos önálló és általa szerkesztett kötet, illetve tanulmány, egyetemi tankönyv őrzi munkásságát a könyvtárakban, tanítványai könyvespolcain és egykori hallgatói emlékezetében. Széles műveltségére jellemző, hogy kedvtelésből kiváló ókor tankönyvet is írt.

Emlékezetes tudományszervező tevékenysége is, hiszen az MTA PAB szakbizottsági és a TIT szakosztály elnökeként is dolgozott.

Igazi közéleti ember volt, aki nemcsak Pécs szellemi életében vett aktívan részt, annak szinte minden rezdülését ismerte, hanem országos kérdésekben is véleményt nyilvánított. Szinte sohasem hiányzott az Értelmiségi Klub rendezvényeiről. Életének utolsó éveiben legkedvesebb szakmai elfoglaltságát a Pécs Története Alapítvány kuratóriumának irányítása, a várostörténeti kutatások segítése jelentette.

A vékony, szikár alkatú, hamiskás mosolyú, mindig öltönyben és nyakkendőben megjelenő tanárt mindenütt hamar szívükbe zárták diákjai. Tárgyszerű előadásait, szemináriumait – amelyeket mindig politikai kurzustól függetlenül tartott – sajátos humorral, öniróniával fűszerezte. Talán az egykori tanítvány elfogultsága mondatja velem, hogy életének igazi színtere az oktatás volt. Hallgatóihoz mindig partnerként közeledett. Mindezt egy interjúban a következőképpen fogalmazta meg: „Azt hiszem a végére igazán liberális tanár lettem. Amikor az ember eljut az éltesebb korba, rájön, hogy nem attól lesz nagy tudós jó tanár ha rettegnek tőle a hallgatók.”

Diákjai szeretetén, kollégái megbecsülésén túl országos és helyi kitüntetések sora jelzi elismertségét. Többek között megkapta az Ifjúságért Érdemérmet, az Apáczai-Csere János-, a Pro Civitate Pécs-, a Pro Comitate Baranya- és a Grastyán Endre-dijat.

Nagy elszántsággal és élni akarással harcolt a halálos kór ellen. Úgy tíz nappal halála előtt hazafelé sétált, botladozott kezelés után az egyetemi klinikáról. Találkoztunk. Egy közeli cukrászdába hívott fagylaltozni, ahol a Pécs Története Alapítvány munkájáról, jövőjéről és persze betegségéről beszélgettünk. Aztán már nem tudott eljönni megnyitni az Alapítvány konferenciáját, majd két nap múlva családtagjaival együtt álltam a kórházi ágyánál, ahol már csak szemei válaszoltak. És néhány órával később jött a kiváló kezelőorvosnő telefonhívása. Meghalt a Professzor Úr. E megváltoztathatatlan ténnyel szemben ugyan mindannyian tehetetlenek vagyunk, de Rá is igazak a költő szavai: „Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét, ámbár napja múl.”

(Forrás: Huszár Zoltán: In memoriam Polányi Imre 1925-1999
= Pécsi Szemle : Várostörténeti folyóirat, Pécs, 1999. ősz p. 103.

Lásd még: Legendás Professzoraink: http://pte.hu/legendas_professzoraink/polanyi_imre

 

««« Vissza a Tudósok a Tudásközpontban oldalra