Búcsú Hernádi László Mihálytól

Mindazok nevében írom ezt a nekrológot, akik ismerték, becsülték és szerették a múlt hét végén elhunyt Hernádi Lacit. Számba veszem röviden azokat a fontos eseményeket, személyes visszaemlékezéseimet, amelyekkel adózom Laci emlékének. Majd, ha eljön az ideje, az Egyetemi Levéltár munkatársai bizonyára összeállítják életrajzát az egyetemi almanach számára. Én inkább olyan emlékeket villantok most fel, amelyek a személyes élményeimen alapulnak, illetve amelyek a kettőnk munkakapcsolatát jellemezték.

Hernádi László rövid ideig – néhány hónapig – volt az Egyetemi Könyvtár főigazgatója. Az egyetemi vezetés egy olyan mozgalmas időszakban bízta meg őt a könyvtár vezetésével, amikor az egyetemen nagyszabású változások, több pécsi felsőoktatási intézmény integrációja zajlott. Mindeközben a könyvtárban mély szervezeti válság, számos személyes konfliktus nehezítette a pécsi könyvtárak integrációját.

Kinevezése után pár hónappal már lezajlott az új főigazgatói pályázat, így még nem voltam a könyvtár hivatalosan kinevezett főigazgatója, de már együtt dolgoztunk. Minden döntése előtt konzultált velem, a könyvtár szervezeti és pénzügyi döntéseit 1999.  március és augusztus között közösen hoztuk meg.

Ebben a furcsa helyzetben – még de iure főigazgató, de facto azonban nem – mutatkozott meg először az a józan megfontoltsága, az ügyek érzelemmentes, pragmatikus intézése, amely 2004-es nyugdíjba vonulásáig jellemezte őt. Nem volt könnyű ember, de jóérzésű és jószándékú kolléga volt. Tisztában volt azzal, hogy megbízatása csak arra az átmenetre szól, amíg a könyvtár új vezetése el nem kezdi az integrált könyvtári hálózat kiépítését. Személyisége, emberi habitusa tette őt erre a támogató feladatra alkalmassá, hiszen nemhogy nem gördített akadályokat az új terveim elé, hanem segített a tanácsaival. Ugyan a Pollack Mihály Műszaki Főiskolán volt könyvtárvezető évekig, mégis ismerte az egész pécsi egyetemi életet, egyetemi vezetőket, oktatókat. Egy-két év elteltével, amikor egyértelmű volt, hogy az ő tudására, az ő munkájára már nincs, illetve nem lesz szükség, ezt méltósággal és belátással vette tudomásul. Megtalált azonban egy olyan könyvtári szakmai területet – a repertóriumok, bibliográfiák készítését –, amelybe nagy lendülettel és érdeklődéssel vetette bele magát. Tudtam, hogy ez milyen fontos számára, ezért mind aktív éveiben, mind pedig nyugdíjasként is felkaroltam ezen törekvéseit. Ezek a munkái maradandó értékek, mert mind a mai napig kutatók nagy haszonnal forgatják ezeket a munkáit. Hasonló öröm érte, amikor megkapta a magas könyvtári kitüntetést, a Szinnyei – díjat is.

Hernádi Laci, mint ember nem volt átlagos, szürke személyiség. Személyes életében nagy megpróbáltatások, betegségek, apai drámák formálták a sorsát. Az integrálódott kaposvári, zalaegerszegi, szombathelyi könyvtárainkba ő vitt el először bemutatkozó látogatásra. Az út közben nemcsak könyvtárról beszélgettünk, hanem a családjáról, szülőfalujáról, az életéről. Elvitt ahhoz a házhoz, ahol született, ahol édesapja hosszú ideig a község megbecsült orvosa volt. Itt került szóba élete nagy bánata, kamasz fiának az értelmetlen halála is. Megtisztelt azzal, hogy olvashattam a fiához írt verseit is. A versek főleg nyugdíjas éveiben jelentettek számára menedéket. Második gyermekének tragikus elvesztése után a versmondás, a versek írása adhatott erőt számára a magányos hétköznapokban.

Ha visszaemlékezem rá, eszembe ötlik legendás botja, pipája és a kincseit rejtő tarisznyája. Emlékszem, mikor egy rendezvényről a könyvtárba jövet a Szepesy utcai hátsó bejáratnál egy fiatal egyetemista lány üldögélt szomorúan a lépcsőn, Laci odament hozzá, és kiderítvén a bajt, azonnal hozzálátott a kislány cipőjének a megjavításához. Tarisznyájából kikapta a számos szerszám közül a megfelelőt, és visszaszögelte a cipő sarkát. Amikor átadta a cipőt, a lány ámulva kérdezte: "Maga cipész?" A válasz olyannyira jellemző volt Lacira, hiszen azt mondta: „Éppenséggel az is lehetnék”.

Az én személyes élményem is az ő sajátos életvitelével, habitusával kapcsolatos, azzal például, hogy soha nem evett főtt ételt, csak nyerset. A 2000-es évek elején számos projektet, könyvtárszakmai pályázatot kellett készíteni. Ezek megfogalmazását általában akkor kezdtem el, amikor mindenki hazament. Ekkor nyugodtan, csendben, sokszor késő estig dolgoztam az irodámban, amikor Laci pontban 7 órakor kopogott és áthívott a szobájába. Az íróasztalán ott volt a vacsora: szalonna felkockázva, lila hagyma és fehér puha kenyér. Erre az atyai gondoskodásra, a vacsora közbeni beszélgetésekre a mai napig jó szívvel emlékezem.

Ez az írás azért született, mert sok éven át összekötött bennünket az Egyetemi Könyvtár, mert voltak közös élményeink. Egy küzdelmes, fájdalommal, betegséggel kísért élet után csak annyit kívánhatunk: legyen Neked könnyű a föld, Laci!

Dr. Fischerné dr. Dárdai Ágnes, ny. főigazgató

Pécs, 2022. június 14.