Nem is olyan hálás dolog Neil Gaiman bármelyik könyvét ajánlani. Aki olvasott már bármit ettől a csak popzenészekkel mérhető népszerűségű és kifejezetten rocksztár-karakterű kiváló brit írótól, az pontosan tudja, hogy Gaiman zseni, és hogy az őt övező valódi rajongás olyan teljesítménynek és – a különféle közösségi oldalakon és blogokon napi szin¬ten is nyomon követhető – emberi kvalitásoknak szól, ami csak kevesek sajátja, és így gondolkodás nélkül veszi kézbe bármelyik művét a Soseholtól az Amerikai istenekig. Aki viszont (még?) nem ismeri Gaimant, és különösen ha netán nem áll tőle távol némi sznob távolságtartás az első látásra nem „elég magasnak” vélt irodalmi (történetmesélő) zsánerek és médiumok iránt mint amilyen a fantasy, a horror, a sci-fi, a tündérmesék, a képregények, a sorozat-forgatókönyvek vagy épp a számítógépes játékok, mondván mindezek persze borzasztó szórakoztató dolgok (lehetnek), sokan is fogyasztják őket, de hát „mégiscsak ponyva!” – nos, őket nehéz lenne meggyőzni ennek ellenkezőjéről.