Már felnőtt koromban jutottam el odáig, hogy újra kezembe vettem a nagy magyar írók könyveit. És elámultam. Akkor már sokat olvasó ember voltam, mert az egyetemi létformával abban az időben együtt járt az irodalmi tájékozódás. Emlékszem a ’70-es, ’80-as években a latin-amerikai irodalom volt divatban (nem egészen alaptalanul), szinte mindenki olvasta Amado, Cortazar vagy Márquez valamelyik könyvét.

Nagyon népszerűek voltak az amerikai írók is, Updike, Malamud, Singer. Én sem akartam lemaradni a korszellemtől, próbálkoztam velük. Egészen addig lelkesedtem értük, míg kezembe nem került Babits Gólyakalifa című könyve, aztán pedig Kosztolányi és Heltai regényei. Egyszerre ráébredtem, hogy számomra ez a legnagyszerűbb irodalom, sokkal jobb, mint amit korábban olvastam.

De közülük is Móriczot tartom a legtöbbre. Már az első oldalak után érezhető ennek a prózának a rendkívüli ereje és hihetetlen elevensége. Minden regényét olvastam, és talán azért választottam művei közül az Életem regényét, mert keretbe foglalja az egész életművet.

A cím ellenére az író csak gyerekkorának első tíz évéig jut el, ott befejezi az emlékezést. Azt írja, hogy szinte minden fontos dolog ebben az első évtizedben történt, a következő 50 évben semmi említésre érdemes dolog nem esett meg vele. Mondja ezt az az író, aki már túl van harminc regényén, és óriási népszerűség övezi. Az Életem regénye egy kisgyerek gyötrelmes sikereiről és nagyszerű szenvedéseiről szól. Egy végtelenül szegény paraszti világban nő fel, ahol művelt édesanyja és zseniálisan kreatív édesapja teremti meg benne a zsenit.

A könyv talán nem is Móriczról szól igazán, hanem a szüleiről, akiknek van elég bátorsága és szeretete ahhoz, hogy felneveljék a nemzet nagy íróját. Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki mindenekfölött állónak tartja a családot, aki a mi „posztmodern” korunkban is hisz a szülői szeretet hatalmában, és bízik abban, hogy a gyerekei boldog és sikeres felnőtté válnak.

Dr. Bereczkei Tamás

dékán ajánlásával