Mivel nyelvet mindannyian birtoklunk, ha róla esik szó, mindenki hajlamos szakértőként nyilatkozni. A nyelv felett hatalmunk van. Csakhogy ez felelősség is, hiszen könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy leegyszerűsítő, esetleg más nyelvhasználókat elítélő véleményt fogalmazunk meg. „A magyar nyelv egyedülálló! A szomszédom fura egy figura, valami tájszólásban beszél. Fiam, ne suksükölj, mert az parasztos! Nem értem a finnt, akkor biztosan csak valami maszlag, hogy nyelvrokonok volnánk.” Hányszor hallunk ilyesmit, és ezek a mondatok cseppet sem különböznek attól, hogy a Föld lapos, vagy a kénsav gyógyítja a köhögést.

Kálmán László és Nádasdy Ádám könyve üdítően világosnak, szórakoztatónak hat egy hagyományos nyelvtanóra után. A kötet üzenete, hogy a nyelvtudomány érthető és izgalmas, a nyelv pedig megismerhető és megérthető, ráadásul valóban tétje van. A szerzők hangsúlyozzák, hogy a nyelv állandóan változik, sok-sok változatban él, és ezek közül a változatok közül (leegyszerűsítve) csak a történelmi véletlen emelt ki egyet-egyet, és tett meg sztenderddé. Ha ezt tudatosítjuk, akkor máris jobban értjük, hogy minden egyes nyelv vagy dialektus tökéletes rendszer, nincs közöttük primitív vagy rossz. Így a beszélőik sem azok – legalábbis biztosan nem azért, mert adott kódot használnak. A könyvben mindezt sok olyan, novellának is beillő történet bizonyítja, amelyek a Háromperceseket az Egypercesek rokonává teszik.
 

(Forrás: Hargitai Evelin Gabriella
portugál tanár, nyelvész
PTE BTK Camões Intézet)