„Bécsben ki kellett szállni a vonatból, és hosszú villamosúton átkerülni az Ostbanhofról a Westbanhofra.” E szikár, valamelyest avult hangzású mondattal indul a regény, melyet a magyar irodalom voltaképpen elfelejtett. Lehet, hogy soha nem is érzett magához tartozónak (az olvasók persze antul inkább). És így végződik: „Egy-kettő [a magyarok közül – V. M.] sátrat ver az idegen földön. A többiek? Elmúlnak. Lassan és nyomtalanul.”

Földes Jolán is elmúlt, vagy inkább eltűnt, főleg a polcokról, remélem, csak átmenetileg. Magam is emlegettem, a magyar szerzők párizsi regényei között. Igaz, a címben utcát írtam, mai helyesírás szerint, így szerepel az Új (?) Magyar Irodalmi Lexikonban is. Az eredeti: A halászó macska uccája. Legutóbb az AK (Agavé Klasszikusok)-sorozatban jelent meg, minden jel szerint egyszerű fakszimile változatban, ez azt jelenti, hogy csak beszkennelték az oldalpárokat, költségkímélő megoldás. Bár az én szememnek kedves a magasnyomásra tördelt sorok látványa. 2006-os könyvben azért furcsa. Ára a borítón így szerepel: 2480 Ft / 9,50 – a kiadó fölkészült a külföldi vásárlókra is. A vérvörös reklámszöveg szerint „megindító, mégis derűs regény egy Párizsba szakadt munkáscsaládról a harmincas évek világhírű, milliók által olvasott írónőjétől”. Ilyesfajta kijelentések gyanakvást keltenek, legalábbis Magyarországon. Világhírű? Milliók által olvasott? Hogy oda ne rohanjak! Azonban rövid bóklászással tapasztalhatjuk, hogy a regény csakugyan megjelent majd kéttucatnyi nyelven, igaz, a 30-as években. Ki emlékszik már arra?

Földes Jolán 1902-ben született Kenderesen, és 1919-ben már „kitántorgott” Párizsba. Sejthető, hogy a könyv telis-tele van életrajzi elemekkel. Mint szinte minden realista regény, a fele igaz – csak nehéz megmondani, hogy melyik fele. Földes Jolán a fény városában eleinte munkásként kereste a kenyerét, majd – franciatudását tökéletesítve – sikerült elhelyezkednie titkárnőként egy filmgyártó vállalatnál. Mindeközben nyelvészetet tanult, és persze írt. Idehaza korai művei tisztes sikert arattak. Gondolhatta, ahogyan az akkori irodalmi élet korifeusai is, hogy ő lehet a következő Kaffka Margit.

Tisztes előrejutását azonban derékba törte – nem fogják elhinni – a siker. Annak rendje és módja szerint beküldte A halászó macska uccája című regényét a londoni Pinker irodalmi ügynökség nemzetközi regénypályázatára, 1936-ban. Mint a mesében: első díjat nyert. Földes Jolán ekkor harmincnégy éves. Azt hihette, megfogta az isten lábát. Volt is ebben valami. A díjnyertes műből viharos sebességgel eladtak egymillió példányt a nagyvilágban. (Ez akkor annyi lehetett, mint ma tízmillió. Olyasféle robbanás tehát, mint a Harry Potter I. volt.) A hazai példányszámról nincs megbízható adat.

A párizsi évek ellenére Magyarországot tekintette hazájának. A díjat – melyről azt olvastam az interneten, hogy összege olyan nagyságrendű volt, mint akkor a Nobel-díjé (nem akarom elhinni) – szerződések sorozata követte. Földes Jolán kapta ez idő tájt a legtöbb külföldi meghívást felolvasásra és más irodalmi rendezvényekre. A jogdíjak összege felülmúlta a magyar irodalom koronázatlan királyainak bevételét. Ez már baj, komoly baj, különösen, hogy nem tartotta titokban. E lélegzetelállító sikert, valljuk be, nehéz megemészteni.

1938-ban Kardos László már így ír a novelláskötetéről a Nyugatban: „Intelligens, érdekes novellák... A világdíjas írónő tehetségesebb, mint amilyennek általában tartják.” (Kicsodák?) Az össztűz egyik első célba találó lövedéke. Követte a többi. Aztán a csönd, mely rohasztóbb, mint az igazságtalan bírálat. Külföldön lelkesedtek. Magyarországon fanyalogtak. Itthon azután szisztematikusan elfelejtették Földes Jolánt. Hosszú évekig ki sem adták a műveit, csak A halászó macska uccáját emlegette egy szűk kör, a frankofilok, magyarán, a francia kultúra rögeszmés szerelmesei, élükön (a mára szintén elfeledett) Bajomi Lázár Endrével. Ők forrásműnek tekintették a regényt a korabeli Párizs városához.

Az is. A helyszínek valósak. A Rue du Chat-qui-Pêche a mai napig a franciamániás magyar literátorok zarándokhelye. Közel a Zsebszínház, ahol emberemlékezet „ és megszületésük ” óta folyamatosan játszották a két leghíresebb Ionesco-egyfelvonásost (mint hallom, a közeli múltban hagyták abba). Sétatáv a Cujas utca, mely nemcsak Radnótinak köszönhetően lejt kissé, hanem a valóságban is. A költő hajdani szállodájának külső falán plakett jelzi, hogy itt szállt meg. Földes Jolánnal kapcsolatos emlékjelről nincs tudomásom Párizsban. Londonban sem, noha egy észak-amerikai intermezzo után oda emigrált. Munkái viszont megtalálhatók minden valamirevaló könyvtárban.

Az emigráns Irodalmi Újságnak éppen úgy állandó szerzője volt, mint – mondjuk – Faludy György. Akinek hírnevét hangadó körökben a Villon-fordítások kirobbanó sikere ugyancsak bepöttyözte. Földes Jolán vigasztalódhatott a külföldi diadalokkal. Más művei is fölkerültek a best selling listákra Európában és Amerikában. 1941-ben szakadt el végleg a szülőhazájától. Londonban írott reöénveit előbb Yolanda Foldes, később Yolanda Clarent néven adta közre. Némelyikből film is készült. Az egyikben (Az arany fülbevaló) az isteni Marlene Dietrich játszotta a főszerepet. Láttam róla egy fotót, Marlene ebben a szerepben erősen emlékeztet Karády Katalinra. A film alapjául szolgáló könyvet 1946-ban már angolból (Golden Earrings) fordították magyarra. Kémkedés és szerelem. Talán nem fontos, hogy elolvassam.

Térjünk vissza A halászó macska uccájába, próbáljuk megfejteni, mi a titka. Mely részlete vagy fortélya varázsolta el a Pinker irodalmi ügynökséget, illetve a bírálóbizottságot annyira, hogy odaítélték az első díjat. Voltaképpen igen egyszerű a történet, melyet minden sallangtól mentes mondatokban ad elő a szerző. Adott egy Párizsba emigráló magyar munkáscsalád, mely a jobb kereset reményében érkezik ide. Tapasztalniuk kell, amit már a korabeli olvasó is pontosan tudhatott: Franciaországban sem kolbászból fonják a kerítést. Munka, küszködés, nyomor – ha egy osztással tűrhetőbb is, mint otthon. Hősünk a legidősebb lány, Barabás Annuska, tizenkettő, amikor megismerjük, és huszonhét, amikor búcsút veszünk tőle. Ő tehát a huszonöt fejezetben alaposan felnő. Napjai látástól mikulásig tartó robotolásban telnek, s oly kevés élvezet vagy szórakozás (szerelem és férfi) jut neki, hogy ha belegondolunk, elsírjuk magunkat. Annuska kevesebbet sír, mint az érzelmes olvasó. Tör előre makacsul, mint egy célba tartó torpedó, szinte soha nem teszi föl magának a kérdést, mi volna élete értelme az akkori világ szinte legizgalmasabb városában.

A regény épp attól élvezetes, hogy a magvas kérdéseket nem teszi föl, ránk bízza, hogy megfogalmazzuk, csakúgy, mint a válaszokat. Sokat megtudunk az emigránsok életéről, bár ebben az időszakban még talán nem volt olyan végleges kitaszítottság az emigráció (legalábbis a magyaroknak), mint azután a szocializmus éveiben, amikor a disszidenst többé-kevésbé halottnak minősítette az anyaország hivatali gépezete, azért nem leányálom. Átérezzük, milyen lehet a kevéssé befogadó idegen környezet, s hogyan alakulnak az emberi viszonyok a honfitársak párizsi csoportjában, melyet egyaránt jellemez az össze- és a széttartás. Gondolom, a zsűriben nem ültek emigránsok, így ez az élmény meglephette őket. Később Földes Jolán (nem magyar) olvasóit is. A tavalyi kiadás idézi Eleanor Roosevelt sorait: „Mindnyájan úgy járhatunk, mint Barabásék: én ma elnökné vagyok, de bármely olvasóm sorsa szakadhat rám.” Eltűnődöm, mit kezdene a hazai média azzal, ha mondjuk Bush elnökné mondana valami elragadtatottat egyik nemzetközi hírű írónkról. Fölteszem, a többiek szeme szikrát hányna.

Ugyancsak a borítón olvasható, mit írt Eduárd Korrodi (gyaníthatóan szintén honfitársunk), a Neue Zürcher Zeitung recenzense: „Dickensnek igaz öröme telt volna ebben a könyvben.” íme a siker újabb lehetséges magyarázata. A nyomor avatott tollú ábrázolása mindig megborzongatja annak szívét, aki az anyagi biztonság és a kényelmesen berendezett élet öbléből mélyed a történetbe.

Az eggyel korábbi, 1989-es kiadásához Hegedűs Géza írt utószót. „[Földes Jolán] jelentékeny, jó szemű és érző szívű realista írója volt a két világháború közti nehéz életű emberek életérzésének, és A halászó macska uccája irodalmunk maradandó művei közé tartozik.”

A 2006-os kötet utolsó előtti oldalán meglepő közlemény található, mely szerint a kiadó mindent megtett annak érdekében, hogy Földes Jolán örököseit fölkutassa, de kudarcot vallott. Kéri a jogutódokat, jelentkezzenek. Továbbá, Földes Jolán végakaratának megfelelően – ha az elévülési időn belül nem találják meg a jogutódokat –, ösztöndíjat alapít a cég, mely évente egy külföldön élő magyar család gyermekének itthoni tartózkodását biztosítja.

Ha futja rá a pénzből. Majd. Az elévülési idő lejárta után. Hm... várjuk ki a végét.

Már-már elégedetten dőlnék hátra, azzal a boldogító tudattal, hogy talán sikerült némi hírverést csapnom egy sajnálatosan elfeledett regénynek (s a bevételek is nemes célra fordítódnak), amikor a legutolsó oldalon még arról szerzek tudomást, hogy hamarosan megjelenik az AK-sorozat következő darabja. „A magyar irodalom első valóban világhírű, milliók által olvasott szerzője, Körmendi Ferenc. Harminckét évesen, 1932-ben Budapesti kaland című regénye első lett egy nemzetközi regénypályázaton.” Mellékelik a dicsérő szavakat Bálint Györgytől, Schöpflin Aladártól és a minden lében kanál Hegedűs Gézától.

Hm... Ennyi ismeretlen pályázati nyertes és milliós példányszámban eladott műremek már-már sok a jóból. De ne legyünk bizalmatlanok látatlanban – hátha tényleg. Hátha valóban ilyen gazdagok vagyunk.