Umberto Eco az egyik legnépszerűbb olasz író nálunk, bár könnyen lehet, hogy a legnépszerűbb. Erről szól A prágai temető sikere is, ami sokban köszönhető annak a kíváncsiságnak, hogy mi mozgatja a titkos szövetségekről gyártott összeesküvés-elméleteket, amelyek mindmáig elképesztő hatást gyakorolnak a tömegekre. Barna Imre, a regény fordítója e hasábokon közölt interjújában — amelyet Domokos Áronnak adott — a jelenséget így magyarázza: „Az összeesküvés-paranoia vissza-visszatérő, járványos betegsége az emberi gondolkodásnak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nincsenek valóságos összeesküvések: például Július Ceasar halálát is egy összeesküvés okozta...

Olyan összeesküvés viszont, ami mindent megmagyaráz, ami az egész világ állapotát és történetét visszavezeti egyetlen, titokban konspiráló csoport — a templomosok, a szabadkőművesek, a jezsuiták, a zsidók, a Világ Urai, akár évszázadokon, sőt évezredeken át működtetett szövetségére —, totálisan irracionális... Fontos látni ugyanakkor, hogy a totális összeesküvésben hívők és az ecói életmű alapkérdése tulajdonképpen megegyezik. A kérdés ugyanis — ahogy Eco A rózsa neve széljegyzeteiben is megírta — nemcsak a krimik, hanem tágabban a lélektan és a filozófia alapkérdése is egyben: Ki a tettes? Ki irányítja mindazt, ami körülvesz minket? Irányítja-e valami vagy valaki a világot? Van-e értelme az egésznek? És hát, ugye, ki az, akit nem érdekel, hogy mi végre él, hogy mi az értelme az emberiség és a világ történetének?”

Umberto Eco regényében az összeesküvés-elméletek kitalálói a történelmet formálni igyekvő alakok: a gyakorlati politikai élet irányítói, különböző hírszerző szervezetek alkalmazottai, akik az összeesküvés-elképzeléseket a saját érdekeik mentén alakítják ki, költik meg — áttételesen így bizonyítva, hogy összeesküvések mégis léteznek. A prágai temető főhőse, Simonini kapitány maga is álruhában járó, okmányok hamisításából élő, ide-oda csapódó ügynök és szarkeverő, ám körötte is nyüzsögnek a kémek, spiclik és a különféle, világot átfogó hálózatok képviselői. „A legmegnyugtatóbb, amit a regény mond, tulajdonképpen az, hogy ezek a titkosszolgálatok gyakran tévednek. Vagy nem látják előre a terveik kimenetelét. És hogy a különböző érdekkörök harcban állnak egymással, tehát nem »mindenhatóak«.” Akit érdekel az összeesküvések logikája, pszichológiája, sőt, filozófiája, akit érdekel, hogy hányféle gondolatból, ötletből, történetből, szövegből és milyen érdekek mentén áll végül össze egy-egy nagy világmagyarázat (itt jelesül a Cion bölcseinek jegyzőkönyve), vagy hogy miként zajlik le egy-egy konkrét (pl. sátánista) összejövetel, az nem jár rosszul Eco regényével, de örvendezhetnek a történelem/művelődés történet kedvelői is, hisz’ a könyvben találkozhatnak többek között Garibaldival, az idősebb Dumas-val, a hallatlanul érdekes életű Leo Taxillal, de még Freuddal is. Mert Eco szándéka általánosan ezúttal is az volt, hogy ötvözze a krimit az ismeretterjesztéssel. Konkrétabban pedig az, hogy a XIX. század „olcsó és könnyű” ún. tárcaregény vagy újságregény műfaját felelevenítse.

Eco fejezetről fejezetre tartja izgalomban az olvasót: s miközben az egyik piszkos ügyből a másikba csöppenünk, s forradalmakon, illetve forradalmak leverésein jutunk át, egy hasadt személyiség kettős naplójába, önelemzésébe is beleolvashatunk, aki úgy akarja manipulálni a környezetét, hogy közben saját maga után is nyomoz.