A Cartaphilus Könyvkiadó Legendák élve vagy halva sorozatának újabb darabja A Red Hot Chili Peppers története — saját szavaikkal című, a zenekar közreműködésével született, és így a leghitelesebb munkának tekinthető kötet, amelyben a szereplők szavai mindenféle kommentár, illetve összekötő szöveg nélkül úgy jelennek meg, ahogyan ők a szerzőnek elmondták. Vigyázat, szókimondó szövegek, állhatna itt a figyelmeztetés, és nemcsak a stílus, de önmagában a történetek miatt is, hiszen a zenekartól egyáltalán nem állnak távol a provokatív színpadi (és hétköznapi) megnyilvánulások.

A kezdetekkor korlátokat nem ismerve keresték a feltűnést, aminek köszönhetően egyik ötletük, hogy teljesen meztelenül, illetve egy szál zokniban — de azt sem a lábukra, hanem a farkukra húzva – fotóztassák magukat, az első átütő PR-fogásnak bizonyult, de a női ruhában szándékosan homoerotikus pózokat ábrázoló képeik is biztosan nyomot hagytak mindenkiben, aki látta őket. Még Flea-ben, az együttes basszusgitárosában is, aki a bevezetőjében erről így ír: „Az elején, amikor eldöntöttük, hogy kiadunk egy ilyen albumot, azt gondoltam, tök jó, lesz egy szép képeskönyv, amelyet az emberek átlapozhatnak, de nyilván nem lesz komoly, és nem lesz majd »igazi«, irodalmi értékkel bíró könyv. De ahogy a kezembe veszem a végeredményt, rádöbbenek, hogy ezek a képek sokkal többet elárulnak, mint amit szavakkal el lehet mondani. A többiek nevében nem beszélhetek, de részemről igaz az, hogy – bár mindig igyekszem a lehető legjobban kifejezni magam – amikor visszaolvasom egy-egy megnyilatkozásomat, úgy érzem, a szavaim nem tudják pontosan visszaadni azt, amit el szerettem volna mondani. Szavakkal nem tudom megragadni a dolgok lényegét, de amikor megnézem a fotókat, azokon minden ott van, ott nem rejtőzhet el semmi. Az őszinteség, a színlelés, a bátorság, az egyediség, a féktelen öröm, a melankólia és a pajzsok, amiket magunk elé emelünk, hogy megóvjuk a kis sebzett és sebezhető énjeinket — mindez ott van a képeken. A mindenit.”

A rengeteg eddig nem látott fotóval valóban felejthetetlen vizuális élményt nyújt a kötet, amit a jól megválasztott formátum csak tovább fokoz, ugyanis az album kinyitva inkább hasonlít egy széles filmvászonra, mint egy szokásos könyvre. Erre a felületre pedig szükség is van, de nemcsak a félelmetesen jó képek tálalása miatt, hanem azért is, mert az együttes nem mindennapi története elegendő teret kíván magának: nemcsak a legnagyobb sikereket elérő formáció (Anthony Kiedis, Flea, John Frusciante, Chad Smith) szólal meg, de a többi felállás tagjai is elmesélik a saját verziójukat. A kötet külön értéke, hogy a legellentmondásosabb figura, a zseniális gitáros Frusciante – aki általában alig nyilatkozik –, most rengeteget mesél szélsőséges életútjáról és a harcról önmagával. Frusciante borzasztóan fiatalon került a zenekarba, és megkérdőjelezhetetlen szerepe volt az első két igazán nagy sikerű lemez elkészítésében, de ahogy a csúcsra értek, pánikszerűen elhagyta a zenekart, és hat évig tartó kábítószeres mélyrepülésbe kezdett. Ám nemcsak az derül ki ebből a könyvből, hogy mi vezetett idáig, majd visszatéréséhez, amellyel újabb lendületet vett a zenekar, de bepillantást nyerünk a ’80-as, ’90-es évek Los Angelesének underground művészeti világába is, ahol olyan figurák is állandóan jelen voltak, mint például Laurence Fishburne, aki később a Mátrix című filmben Morpheust alakította.

Külön említést érdemel a fordítás, és nemcsak azért, mert Pritz Péter a WAN2 zenei magazin szerkesztőjeként felkészült szakember, vagy mert a kiadónál több Bukowski-kötet és a néhány éve megjelent By the Way című RHCP-könyv kitűnő fordításával bizonyította már rátermettségét, hanem azért is, mert a kezdetektől fogva rajongója a zenekarnak. Személyes élmények is kötik a bandához, amiről a következőket meséli: „1994-ben egy Los Angeles-i klubban egy koncert után épp a dolgomat végeztem egy porceláncsészébe, amikor oldalra nézek, és meglátom magam mellett Flea-t, amint ha nem is tajt, de matt részegen ő is sárgázik. Ha épp nem egy WC-ben állok, azonnal behugyoztam volna a gyönyörtől. Felhúztuk a cipzárakat, aztán kint összefutottunk Chad Smith-szel, majd Anthony Kiedisszel, amitől majdnem megint bepisáltam. Addigra az összes Red Hot Chili Peppers-szöveget kívülről tudtam, az összes videoklipet és koncertfilmet láttam stb. stb, úgyhogy mondhatni teljes jogú rajongóként álltam meg mellettük. Kissé bizonytalanul beszélni kezdtem, majd papír híján átnyújtottam az útlevelemet, hogy írják alá. »Ide adjak autogramot? – kérdezte Anthony. – Nem fognak kiengedni az országból« – nevetett, majd aláírta. Aztán odaadtam Flea-nek. »Milyen útlevél ez?« – kérdezte. »Magyar« – mondtam. »Tényleg? Nekem vannak magyar felmenőim! Egyszer tutira elmegyünk hozzátok!« – hadarta őszinte izgatottsággal, majd részeg mozdulatokkal odafirkantotta a nevét, és belerajzolt egy bolhaszerűséget, amiről csak jóval később tudtam meg, hogy nem is bolha, hanem az ő jele: egy száj, s benne egy fogsor, amelyen felül hatalmas szünet van. Két évvel később Budapesten, a Várban, az RHCP koncertjét megelőző sajtótájékoztatón újból összefutottunk. Az interjú kezdetén újfent kissé bizonytalanul elárultam Anthonynak, hogy mi már találkoztunk, ’94-ben LA-ben, amikor is aláírta az útlevelemet. »Igen, igen, arra emlékszem, nehéz lenne elfelejteni, hogy útlevelet is írtam már alá!« – mondta mosolyogva. A Red Hot Chili Peppers azóta is egész egyszerűen az életem része, úgy, mint az evés, az ivás, a szex, a szerelem meg a lélegzés.”