Meggyőződésem, hogy Fekete István a magyar irodalom legnagyobbjai közé tartozik, munkássága méltatlanul mellőzött életmű. Aki hallott is róla, általában iskolai kötelező olvasmányok jutnak az eszébe, melyekre – általában – nosztalgiával gondol.

De Fekete ennél jóval több, igazi tápláléka annak, aki a magyar embert mozgató örömet, fájdalmat, boldogságot és keserűséget, vagy a szerelmet akarja megérteni. Úgy ábrázolja az EMBERT, amilyen az valójában, esendőn és gyarlón, mégis fenségesen abban az Isten és ember közti kapcsolatban, mely nem megváltoztatható. A lázadásnak ebben nincs helye, sokkal inkább elfogadó belenyugvás, stabilitás és hit, remény azok az örök értékek, melyet Fekete kisregényei üzennek – mint ahogy személye és egész életműve. Erre az üzenetre pedig nagyon nagy szüksége van napjaink emberének.

A Cönde kimagasló még ebből a páratlan értékű munkásságból is. Párhuzamos síkjain egyszerre éled újra a szerző gyermekkora – s vele együtt a miénk is. Régen megélt öröm és bánat elevenedik meg a vallomásos írásokba mélyedve, miközben a cselekmények előrehaladtával újra és újra felsejlik az ember, megjelenik az író, s mi magunk is. Összemosódik a múlt és a jelen, az események szereplői eggyé válnak az olvasóval és az íróval.

Mondják, hogy a Cönde rejtett önéletírás, a szerző líraiságának titkos megjelenítője. Hogy kit hogyan szólít meg a kötet, nem tudhatom. De azt biztosan állíthatom, hogy mindenkihez szól majd. Kihez gyermekkorán, kihez érzelmein keresztül, kihez emlékeinek felelevenítésével. Így hát kedves Olvasó, merengő estéiden légy ott a Kácsalján, a Cöndében, sétálj végig a göllei utcákon és emlékezz! Mert akiről Fekete István ír, szembejön Veled a lapokról, s ismerj benne Magadra!
 

Deák Máté
egyetemi tanársegéd ajánlásával

Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar
Politikatudományi és Nemzetközi Tanulmányok Tanszék