„Alanyném szaporán fúrja magát az ajtó felé, szinte megsajnálom, eléggé nyilvánvaló, hogy a maga módján menekül a helyzetből, amelybe belerikácsolta magát. Na, mi van, csattan fel némi belharc után, most meg nem akarnak leengedni? Se föl, se le? Személyes szabadságomban? Hát emberek az ilyenek, hogy mind dögölnének meg, már bocsánat a kifejezésért.

Mikor alanyném e vélt csúcsponton lesodródik a pronra, nagyjából vége is az egy megállónyi tárcaidőnek. A rettentő visításra kapom oda megint a fejem, nesze, visítja, nesze, faszfej, és a tömeg feje fölött határozottan átnyúlva a rúd téliszalámijával ügyesen fejbe veri a még mindig telefonáló fiatalembert, aki mindenki számára váratlanul összeesik. Összecsuklik, mint a collstok. Itt záródik az ajtó, a kombinó kihúz a megállóból. Máig nem tudom van-e tovább.”

A tárca természete ilyen. A szerző könnyedén felvázol egy témát, kicsit eljátszik, elbajlódik vele, aztán rájön, hány megírható sora (karaktere) van még hátra, kanyarít gyorsan a történetnek valami véget, de mi tudjuk, mennyi minden maradt még benne, különösen, hogy olyan elálmélkodtatóan szép vagy szívszorítóan váratlan mondatot olvasunk benne, mint ennél a négy szerzőnél.

Dragomán György összeolvasható nagymama-kislány történeteiből a Kelengye című a számomra az egyik legkedvesebb lenyűgöző sűrűségével: „Nagymami rajtakap reggel, amikor megpróbálom kimosni a lepedőt. A lepedő véres. Én véreztem össze. Nagyon szégyellem. Hiába dörzsölöm a mosószappannal, a vérfolt nem jön ki. El akarom dugni nagymami elől. Nagymami odajön (…) a foltot nézi. Mosolyog. Elengedi, megint megrázza a lepedőt, két kézzel felemeli, kitárt karral szétfeszíti, a feje fölé emeli, a lepedő eltakarja előlem, a piros folt odakerül nagymami arca elé, hallom, hogy szimatolva szaglássza, a vörös madár szárnyai megrebbennek…”

Háy János történetei a falusi gyerekkor világát idézik tűpontos mondatokban: „A dédnagymama, mondta az anya. Mi van vele? – kérdezte a gyerek? Meghalt, mondta az anya. Meg? – kérdezte a gyerek egykedvűen. Nem lepődött meg.

Az öregasszony már évek óta halottnak volt öltözve.”

Parti Nagy Lajos jellemünk sötét oldalának utolérhetetlen dalnoka, tárcáinak minden sora paródiának tűnik, holott maga a keserves valóság: a parkban kocogónak „a nagydarab férfi szó nélkül utána eredt, pár méter után beérte és összerúgta a bokáját. Még csak el se gáncsolta, összekoccantotta finoman. Emberem hatalmasat esett, arccal előre, rá a saját apró öklére, abba ütötte bele a szemét. S akkor végre felsikoltott. (…) Feküdt, nem mert megmozdulni. Hallotta a nőt, ahogy azt kérdezi: Megrugdosod? Nem, mondta a férfi. Menjünk, Nyunyó! Az ember azért ember, hogy ne legyen olyan trágár állat, mint ezek. Igazam van?”

Tóth Krisztina tárcáiban sorra veszi a test részeit. Szikársága A mell történetében hátborzongató: „A kéz megáll, a melltartó lekerül. A férfi először csak érzi a különös, lapos bőrt, aztán oda is néz. A beszüremlő sápadt fényben látja, hogy a jobb mell helyén egy tíz centis, széles öltésekkel varrt gyöngyházfényű heg van. És a mellkas teljesen sima, mintha sohase domborodott volna ott semmi. Bimbó nincs, csak az a hosszú, rózsaszín, érthetetlen csík.”

Az Expander (különben Dragomán egyik tárcájának címe) ritka madár a magyar könyvkiadásban, legalább annyira, mint amennyire ritka műfaj a napilapok, de még hetilapok hasábjain is az újságtárca, amelyet még sikerei csúcsán is ott láttunk billegni mindig a zsurnalisztika és a magas irodalom határvonalán, azokon a régi újságlapokon.

Jó szórakozás találkozni vele ilyen parádés szerzők előadásában.