A finn ember természetéről irodalmunkban két, egymással szögesen ellentétes nézet uralkodik. Az egyik Kivi kapaszkodók nélküli, féktelen finnje, a másik Aho és Sillanpää csöndes falusi embere. Jelenleg Kivi fölfogása az uralkodó. Alighanem ugyanarról a típusról van szó, csak épp külön-külön mutatják nekünk az érem két oldalát, és elhallgatják, hogy maga az érem ugyanaz. A finn ember békés természetének feltétele és ára a sok váratlan robbanás és az anarchia elszabadításának ellenállhatatlan vágya. Minél hosszabb a szélcsend, annál hevesebb az azt követő vihar.

A finnek individuálisnak tartják magukat. Ezért viselkednek néha egészen váratlan módon, nemegyszer megdöbbentően barátságtalanul. A finn ember nem képes titkot tartani. Ezt a tulajdonságát háborús időkben remekül kamatoztatták a maguk javára a külső hatalmak nálunk időző képviselői. A finn embert néhány barátságos gesztussal le lehet kenyerezni. A finn ember gyöngédségre és bizalomra vágyik, és e tekintetben annyira alultáplált, hogy a legkisebb adomány lépre csalja. A finn embert ebédre sem szükséges meghívni, neki elég egy cigaretta is. Máris megígéri, hogy mindent megtesz érted. Ha pedig megígérte, úgy érzi, ígéretét teljesítenie kell, még ha az életébe kerülne is. A finn nyelv olyan fiatal nyelv, és oly sokáig volt a bájolás eszköze, hogy tett és szó egy finnél még majdnem ugyanaz A részegen vagy négy fal között adott ígéreteket gyakran borzasztó nehéz, időnként pedig lehetetlen józanul, a többé-kevésbé szabályozott szociális valóság feltételei közt teljesíteni. Önhibáján kívül ilyenkor szembesül a finn ember a lehetetlennel. Ugyanígy kötelezőnek érzi önmagára nézve másoknak az ő nevében adott ígéreteit. Nem egy sportoló és művész pusztult már bele abbeli igyekezetébe, hogy teljesítse a kritikusok és a közönség elvárásait, vagy hogy megfeleljen a könnyen jött, fedezet nélküli dicséretnek. A finnek persze tisztában vannak ezekkel a veszélyekkel, és igyekeznek előre elhárítani őket. Külföldön általános panasz, hogy a finnek nem válaszolnak a levelekre, a hivatalosakra sem. Nem, mert a lehető legtávolabbra próbálják kitolni védőbástyáikat, a kisujjukat a szájukba veszik, nehogy oda találják adni az ördögnek, egész kézzel kezelnek, összeroppantva a másik kezét.

Az érzelmeket gondosan titkolják. Finn felfogás szerint az érzelmeket úgy kell rejtegetni, akár a lábszáron lévő fekélyt. Mindez napjában többször dühkitörésekhez vezet. A finnek rettenetesen tudnak káromkodni. Van, amikor ez is az agresszió levezetése...

Finnországban már a gyerekeket megtanítják rá, hogy leplezzék érzelmeiket. Legföljebb kiskorukban cirógatják meg őket, ha megcirógatják egyáltalán. Erre az időszakra később persze már nem emlékeznek, mégis a tudatalattijukba rögzül a simogatások és a gyöngédség igénye. Miután azonban mindez nem tudatos, nem képesek ennek az igénynek az egyedül természetes módon, cirógatással eleget tenni. Amikor valakit megsimogatunk, önmagunkat simogatjuk meg, méghozzá abban a ritmusban, amelyet legmegfelelőbbnek találunk. Ennyire mindenki lehet narcisztikus.

A finnek nem hisznek a pszichológiában, inkább vesznek be tablettákat, mintsem pszichiáterhez forduljanak. A lélektant túl gyenge botnak érzik ahhoz, hogy azzal vágjanak neki a finn kőrengetegnek. Ezért védekezni sem tudnak olyankor, amikor a pszichológiát használják fel a manipulálásukra. A reklámügynökségek bizonyára ebből is profitálnak. A finnek imádják a divatot és az újdonságokat. Ezek egy évvel korábban bukkannak fel nálunk, mint Svédországban.

Finnországot szokás a be nem következett katasztrófák országának nevezni. Tulajdonképpen nem estünk át rettenetes eseményeken Mi a válságot ügyesebben tudtuk kezelni, mint a svédek, ami jól mutatja, hogy nem is vagyunk olyan rossz emberek. Az általános vélekedéssel ellentétben háborús veszteségeink sem tartoztak százalékosan a legsúlyosabbak közé Európában, ellenkezőleg: a legkisebbek közé tartoznak, ha azokat a Rajnától és a Balti-tengertől keletre élő népek veszteségeihez hasonlítjuk. Miután félig-meddig fejlődő ország voltunk, tőlünk a háború utáni évtizedekben csaknem négyszer annyian távoztak Svédországba és Ausztráliába.

Miután éppúgy peremlakók vagyunk, mint az olaszok, most azon versenyzünk, melyikünk képes a szakadékot jobban megközelíteni...

Legjobban a tönk szélén érezzük magunkat. Azok, aki felelősséget éreznek népünk romlásáért, valósággal visszavágyják a téli háború és 1944 nyarának legnehezebb pillanatait. Már Jukola Simon azt kiáltotta Istennek: Verj bennünket, Uram! Meglehetősen viharos is volt a testvérek élete.

Nekünk ez a világ nagyon is megfelel. Fatalisták vagyunk. A világ minden kincséért sem mennénk orvoshoz, bármennyire gyötörjön is valamely nyavalya. Ha csak lehet, cipőben halunk meg. Ez a vágya sokunknak teljesül, a legtöbbnek negyven-, ötvenéves korban. Nem akarjuk, hogy hozzánk érjenek, hogy megérintsen egy orvosi szike. A legkínosabban olyankor érezzük magunkat, amikor valaki nyilvános helyen megölel. Ez a valaki többnyire egy ismeretlen részeg. De mi még annyira sem tudunk hozzáérni, hogy eltoljuk magunktól. Könnyen megsértődhet, akkor pedig tövig belénk márthatja a kését. Hiszen megvontuk tőle azt a melegséget és közelséget, amire vágyott.