Amikor réges-régen, első nap az elemi iskolába menet elsírtam magam. Édesanyám kérdésére azt feleltem, nem tudom, hogy mit fogok mondani a vizsgán.
1958-ban, amikor beléptem a Bölcsészkar Pesti Barnabás utcai kapuján, már nem ez járt a fejemben, hanem az irány, a hogyan tovább. Mi legyek majd? Nyelvész, magyar tanár, pszichológus? A leginkább elérhetetlennek akkor a művészettörténet valamely grádicsának elérése látszott.
1962 őszén a Magyar Nemzeti Galériában voltam művészettörténész gyakornok. Fantasztikus élményt jelentett számomra a remekművekkel való napi szembesülés, a kitűnő szakemberek segítőkész szándékú közelsége. Németh Lajos akkor írta első Csontváry monográfiáját, kísérhettem őt raktárról raktárra, képek és szobrok birodalmába. Kovács Péterék is akkor szervezték a fehérvári Csontváry kiállítást, ez ösztönző hatást gyakorolt számomra. Meghosszabbították mandátumomat, így tavasszal is folytatódott a művekkel való közvetlen, életre szóló szimbiózisom...