Vegyenek egy mély levegőt, olvassák el még egyszer a fenti, mesterségesen kettétört mondatot. Így nem szokás jellemezni Oroszországot, még Sztálin Szovjetunióját sem, nemhogy Putyin mai Rosszijáját. Az sem szokás, hogy a haldoklás és a fasisztaság immanens, az ország bensőjéből, sőt lényegéből fakadó jellegűnek mondassék Oroszországról, sokrétűen és sokágúan indokolt regényesszé keretében. Vegyenek sok mély levegőt. Martin Amis Találkozások Háza című regénye jelentős szellemi és érzelmi kapacitást követel az olvasótól, aki sokszor fog oda-vissza lapozni, nem a teljesebb megértés kedvéért, hanem azért, hogy ellenőrizze: tényleg az van odaírva, ami?! Tényleg.

Martin Amis eredetileg egy Gulág-emlékiratot írt, egyet azon sok mű közül, amelyek a sztálini kényszermunkatáborok világát idézik fel és meg, szépirodalmi és/vagy történészi műfajokban. Mind nehéz olvasmány, akadt, amelyiket nem is bírtam végigolvasni, mert egyszer csak elegem lett abból a vakon következetes állami terrorból, amely – még ezt is milyen nehéz belátni – a kommunista rendszer bensőjéből és lényegéből következett 1918 és 1988 között. Ha nehezen is, de beletörődhetünk, hogy nem „túlkapások” tízmilliói történtek, hanem maga az egész sztálinizmus és posztsztálinizmus volt egy gigantikus „túlkapás”, népirtó diktatúra, barbár zsarnokság, történelmi katasztrófa. De ezt legalább beláthatjuk, megpróbálhatjuk mentálisan és lélektanilag elemezgetni, politikai vagy milyen kontextusokba illeszteni, egyáltalán: értelmezni valahogy.

Amis most megfoszt minden ilyen lehetőségtől, lezár minden kerülő- és kiutat, és kimondja a verdiktet. Az ítéletek közül csak az egyik, hogy Oroszország fasisztább volt, mint a hitleri Németország, amelvpt az antifasizmus nevében legyőzött. Ráadásul: Németország túlélte a saját fasizmusát és újjászületett, Oroszország azonban továbbra is fasiszta (hajlamú) maradt, és továbbra is haldoklik. Sőt: meg fog halni, és az jó lesz.

Nemzethalál – víziónak is különösen kegyetlen, szó se róla.

Ellenkezőleg: nagyon is sok szó van róla.

Amis az első síkban leír egy Gulág-sztorit, benne és vele egy családtörténetet, több szerelem históriáját, néhány inkább hosszú, mint rövid szovjet élet lefolyását. Emlékiratlevél műfajban teszi, de a második sík könnyen fölfeslik alóla: esszé arról, hogy milyen könnyen válhatunk hősökből gonoszokká, tettesekből áldozatokká és nem egyszerűen fordítva, hanem oda-vissza is, sőt: csak oda-vissza. És ebben nem elsősorban saját erényességünk és gyarlóságunk pillanatnyi erőviszonya dönt, még csak nem is a végzet, hanem a túlélési és szexuális ösztönünk, mert állatok vagyunk végső soron, pontosabban elsősorban.

Ebben a két síkban a Találkozások Háza csak egy újabb kötet a gulágirodalomban, jó és ijesztő, sőt érdekfeszítő, kiszámítható végkifejlettel: emléktúra és eutanázia. Önbüntetés, autohalálosítélet, egybeírva, hiszen mindenféle helyesírás aberrációnak minősülne egy ennyire szabályok, tabuk és irányelvek nélküli világban.

Amis azonban gyorsan eljut – és elvisz minket – a harmadik síkra. Szerinte az orosz totális állam gonoszsága abból ered, hogy az ország lakói oroszok, akik alapvetően öngyilkosok akarnak lenni, mert semmi más túlélési esélyük nincs, így, általánosítva. Rendszerfüggetlenül, korfüggetlenül, sőt attól is függetlenül, hogy milyen egyéni és tömeges sors méretik rájuk az éppen regnáló rezsimben. „A hazám mindig is furcsamód biztatta az ön-herélőket.” Pont.

Amis sok ilyen mondatot ír le, nyilatkoztat ki és igazol történeti, statisztikai adatokkal, politológiai utalásokkal, és gulágológiai tantételekkel. És amikor végre felsejlene valamilyen felszabadulás, akkor még keményebb mondatok, elemzések és történetek következnek. És amikor a legeslegeslegutolsó, leggyengébb magyarázattal is beérnénk, mondván, hogy valamiféle torz, de mégiscsak államrezon diktálta a sztálini tömegterrort, akkor jön a végső csapás: a kényszermunkatáborok könyvelőileg is veszteségesesek voltak.

És a tábori körülmények, bármilyen szörnyűek voltak is, nem voltak sokkal rosszabbak, mint a szabadlábon leélt élet körülményei a Szovjetunióban.

De még mindig nincs vége. A negyedik, ötödik és sokadik síkon hősünk végigpróbálja a belső és külső érvényesülés módjait, meghökkentő sikerrel (Budapesten például angol feleséget szerez). És végig próbálhatja a minden oroszok számára kötelező tömeges antiszemitizmus és egyedi filoszemitizmus szerepjátékait, hogy a megkínzott olvasó tovább rémüldözzön.

Ez a könyv tényleg arról szól, ami az utolsó két mondata. Nem lövöm le a poént, ha idézem: „Oroszország haldoklik. És én örülök.”