Világéletemben rajongással viseltettem a családfakutatók iránt. Tavaly derült ki, okkal... (de nem tartozik a tárgyhoz). Az emberre időről időre rátör, hogy tudni akarja, hogyan is történt dokumentáltan az a legenda a szépanyjával, amikor... Apai ágon igen gyorsan elakadok. Az anyai ágról viszont tele egy doboz nagy-, déd- és ükszüleim megsárgult házassági és keresztelési papírjaival.

Ha egyszer valóban elszánom magam, volna merre indulni, hogy mely országok, mely városok levéltáraiban kell kutatnom. De erre aligha van remény, idő, pénz. Marad az álom, hogy valaha tisztán látom az ősöket. Amerikában – mint mindenre, amit csodálva nézünk a kelet-európai szegénységből – erre is van idő, pénz, türelem. És ez nem fogható egyedül a nem csituló Alex Haley Kunta Kinte-őrületre, arra, hogy Amerika ilyen, nincs múltja, hiányzik neki, mint a falat kenyér, áldoz rá, hogy legyen. Mifelénk pedig éppen arról szól a nóta, hogy nincs múltunk, mert a házak, kastélyok és paloták tele szekrénnyel, és a szekrények tele kidőlni készülő csontvázzal. „Sokan azt hiszik, hogy az embert elszomorítják az emlékek, mondta. Pedig éppen fordítva van. Az szomorítja el az embert, ha elfelejti az emlékeit” – fogalmazza meg egy helyütt a főszereplő. És be kell látni, Kelet-Európa emlék nélküli generációinál nincs szomorúbb látvány.

A nagyregény, az olasz-amerikai Melánia G. Mazzucco Vita című regénye révén érinthettem egy másik, a piacgazdaságban ugyancsak meghatározó problémakört: a hatékonyságelemzést. Olvasom a regényt, közben nyitok egy ablakot, és jegyzem, az egymillió karakteres regényt milyen hatékonysági rátával recenzálom. Időnként a bankok rendeznek munkatársaikkal hasonló irányszámkutatást, így derítik ki, hány embert kell kirúgniuk, hogy a bevétel-kiadás arány javuljon. És mert a bankoknak igen jól megy, ha nem látom rosszul, az eredmény láttán én is változtatásokat eszközlök. Például kirúgom magam, ha nagyon rosszak a mutatók. Mert fehéren-feketén kiderül, nagyon rosszak.

Ismerjük az érzést, nem haladunk, nem értjük, amit kellene, háttéranyagra van szükség, utána kell olvasni, menni, ellenőrizni, támogatni oldalról, lentről. Az első tétel a nagy kivándorlási hullám (1890-1910), amelyről első mozdulatban annyit tudunk, amit József Attila mond: „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” a feudális birtokviszonyok és a nyomor elől, itthon hagyva asszonyt, gyereket, családot. Többségükben haza akartak térni, miután a bányákban, vasút- és egyéb építkezéseken megkeresett dollárokból itthon földet képesek vásárolni. Ez éltette az emigránsokat, hogy hazajöhetnek, amikor úgy döntenek. Aztán, aki nem indult haza az első világháborút még éppen elérni legkésőbb Piavénái, az járt jól. Igen, de hogyan történt ugyanez az olaszokkal? A 1870-es évekkel kezdődik? Garibaldival? A kiszolgáltatott államocskák egyesítésével? Itália megszületése ugyanakkor bizonyos társadalmi rétegek általános elszegényedését jelenti? Milyen párhuzamok ismerhetők fel a két ország újkori történelmében a trikolórszínek azonosságán túl?

Azután a befogadó sziget, a legendás Ellis Island kíméletlensége, ahol a szent és demokrata Amerika – ahol minden van, csak munkáskéz nincs – eldönti, melyik munkáskéz megfelelő, melyiket fordítja vissza. A bevándorlási hivatal. A magyarok is mind megjárták ezt az épületkomplexumot. Végiglapozom, mi tudható erről. Kemény hely. Az egyik főhelyszín. Meghatározó. Aki egyszer is megjárta Ellis Island szelekciós rabszolgavásárát, évtizedekre meghatározza az ő Amerika-élményét. Nem véletlenül indul a regény a következő Alain Resnais-mottóval: „Amerika nem létezik. Tudom, mert már jártam ott.” A neten annyi adat és dokumentum, hogy eltelik a nap, mire kikászálódom alóla. A tömeges kivándorlás a 18. század végén kezdődik, a csúcspont 1905-1907. Amerika ekkor minden rendű és rangú bevándorlót örömmel fogad, javít a termelés-fogyasztás arányán. Az 1920-as évekre megváltoznak a bevándorlás szempontjai, a minden szempontból fejre állt Európa előtt Amerika bezárta kapuit.

Vita, a regény főszereplője 1903-ban Dél-Olaszországból érkezik New Yorkba. Kilencéves kislány ekkor. Vita az olaszban egyszerre köz- és tulajdonnév, amúgy pedig annyit tesz magyarul: élet. A regény másik főszereplője, Vita útitársa, egy kisfiú: Diamante. A gyémánt. Többágú és többsíkú családregényt indít az óceánjáró két rémült, tanácstalan gyerekével Melánia Mazzucco, amikor úgy dönt, visszafejti a legendát. Visszafejti, közben írja a regényt, kommentálja a feltalált dokumentumokat. A második könyvben beindít egy harmadik idősíkot, a második világháború délolasz hadszíntereit, az amerikaiak éppen elfoglalják a Mussolini uralta Olaszországot. A harmadik idősík központi alakja Dy, a mérnök-százados, aki éppen azt a falut szabadítja fel, ahonnan az ősök származnak.

A gyökerek. Nem is egyszerűen gyökerek, hanem kétszeresen, háromszorosan gyökerek. Az írónő, akár a geológus a földtörténeti korokat, úgy járja át oda és vissza, csúsztatja össze a nyomorgó olasz parasztot, a nyomorgó olasz emigránst, New York szegénynegyedeit, a továbblépést, a hiányt, az életet, és az amerikai szellemtől idegen hazátlan, hazagondoló, helykereső, biztonságra vágyó olasz kisembert. Különös módon építkezik: innen egy délolasz falucska formázott köve, onnan egy kormos nápolyi kéménytégla, amonnan egy támgerenda, ezek közé egy tengerjáró, egy Ellis Island-i rácsos ablak, egy kilakoltatott olasz, egy rozsdás tűzlépcső, aztán egy kimásolt dokumentum a múlt század első évtizedéből.

Egy harmadik figura is időről időre felbukkan a regényben, ő Roceo, a tiszta lelkű bűnöző, aki – logikusan nézve – nem maradhatott le a tablóról, vele együtt az olasz negyed rendőrsége, az asszimilálódni képtelen olasz kolónia. A bandaháborúk. A „helypénz” szedése. Na és persze a ugyanarról a vidékről származó pikáns íz, az énekeslegenda Caruso is be-beköszön a regénybe mint a hihetetlen szerencse szimbóluma.

Életképek, fantáziaképek, dokumentumok egymásból nőve ki, ez itt egy korabeli jegyzőkönyv részlete: „Vita M., 10 éves, tizenegy hónapja van Amerikában. Soha nem járt iskolába. Családjával és 7 albérlővel együtt lakik a négyszobás lakásban. Az apa 16 éve él Amerikában, korábban gyümölcsboltja volt. A fiatal, idegbeteg anya kijelenti, hogy a kislány segít neki a panzió fenntartásában, és hogy újabban komoly anyagi gondjaik miatt kénytelenek voltak otthon végezhető művirágkészítést vállalni. A lakásban laknak még a következők: 1 18 éves albérlő (egy temetkezési vállalat alkalmazottja, korábban elítélve lopásért, garázdaságért és erőszakért), 2 utcai muzsikus, 4 további albérlő, akiket nem lehetett azonosítani.” És az írónő időről időre összefoglal, hogy a sok érzelmes és/vagy kegyetlen történet közt el ne tévedjünk, meg ne hatódjunk. Orvos szájába adja a következő mondatokat, aki Diamantét kezeli 1912-ben egy denveri kórházban: „Soha nem szabadulsz meg a betegségedtől. Meg fogsz gyógyulni, jobban fogod érezni magad, dolgozni is visszamehetsz. De hozzáfogsz szokni ehhez a te betegségedhez, elfogod viselni, és eljön az idő, amikor már nem félsz tőle, s ez lesz az egyetlen dolog, amelyet nem tudsz elfelejteni – és végtére ez lesz az, ami benned a legigazibb. A betegségét úgy hívták: Amerika.”

Olvasmány. Jó. Tele ízzel, élettel, történettel, különlegességgel, sorscsapással, spiritualitással, délvidéki temperamentummal, szociálpszichológiával (így is lehet olvasni a kiválást, leválasztódást), olasz érzékiseggel és érzékenységgel. Mégis keserű szájjal csukja be az olvasó. És nem azért, mert az olaszokat sajnálja, vagy éppen nem sajnálja. Hanem azért, mert időről időre ráébred, milyen keveset tud a világról, így milyen kevéssé hatékonyak a mutatói, és mert nem látja, hol a regény magyar testvére. A „másfél millió” kitántorgott közül egynek sincs író utóda, aki kíváncsi volna az óhazára, az eredetre, a gyökerekre?