Előfordulhat, megtörténhet-e, hogy az elrontott, kiürült, magányossá lett élet hetven fölött új értelmet leljen? Ennek az írásnak a nem jellemző lezárásában igen. A bűnbánó, majdnem jó ember sorsának befejezése akár biztatásként is felfogható. Másnak is, a mindennapokban is sikerülhet az igaz szerelem megtalálása!

Pedig a történet ihletője maga a valóság. Írói, szerkesztői, irodalomszervezői tevékenysége mellett Szakonyi Károly több évtizeden át színházi dramaturgként dolgozott. Innen fakad az az alapos és árnyalt hozzáértés, a kisregény egyik legkidolgozottabb része, amikor a főhős életének erről a színház világában leélt lényegéről emlékezik. A vidéki teátrumokban folyó, máig sem kellőképpen elismert színes, nívós szakmai tevékenységről a maga drámáival, emberi kapcsolataival és iszonyaival. És Szakonyi Károly még túl a hetvenen is megnősült, a felesége szép és fiatal, közös gyermekük is született, és boldogan élnek…  

Az idős, de korát meghazudtolóan fiatalos kinézetű ember hátat fordít a világnak, hogy az isten háta mögötti, alig lakott baranyai faluban, Kisújbányán elrendezze háborgó lelkiismeretét. Joákim (Jahve felemel) örök vesztesnek érzi magát. A rendezéseit méltatta a szakma, és öt évtizeden át élvezte, amit csinált. De a magánéletében mindig megalkudott. Hagyta, hogy sodorja a testi vágy, az események árja. A feleségei, Bianka (fényes, tiszta), Zoé (élet) elváltak tőle. A harmadik, Ditte (vagyon, birtok) belehalt az elhanyagoltságba és az elhatalmasodott, üres, gyermektelen és értelmetlen megszokásba Pesten, míg a sikeres férj hétközben, sok-sok éven át az ország más részén művészkedett. Itt áll hát most Joákim, a remeteségbe vonult vezeklő bűnös emlékeivel, magányosan lakott parasztportáján szöszmötölve, vagy nagyokat sétálva a környező erdőben. Ám a földön két lábon járó szomszédai,  a nyugdíjas bányász,  Demeter Fóris (a Föld istennőjének ajánlott virágzó), a szobrász, Mónus Béla (ragyogó, előkelő) nem engedik önmagába temetkezni. És egyszer csak megjelenik a templom hideg csendjébe betévedve a fiatal riporternő, hogy interjút készítsen vele, aki pedig már mindent hátrahagyni vélt. És Sára (hercegnő) fölbukkanása választ ad a kételyeire.

   Nincs ilyen történet, és mégis. Pontosan fogalmazott, pátosztalan líraiság, a természet és a türelmes idő nagyon is emberi léptékű képei lengik be Szakonyi Károly könyvét. Közérthető megfogalmazása és mély humanizmusa példázza, hogy kevesek számára egyértelmű műnyelv használata nélkül is értékes irodalom teremthető.