Németh András könyvének ismertetését mindenképpen azzal kell kezdenünk, hogy műve – fő- és alcímben is jelzett – témája monumentális, összerendezettségét és kapcsolódási pontjait figyelembe véve is rendkívül szerteágazó. Egyszerre tekinthető ez a kötet összegző igényű számvetésnek a hazai és európai neveléstudomány-történeti eredményeket illetően, és kiindulást jelentő lépésnek későbbi, még teljesebb és alaposabb elemzést nyújtó, hasonló tárgyú művek szempontjából.

A könyv régi hiányt pótol, nagy szükség volt már a magyarországi neveléstudomány múltjának bemutatását megkísérlő ilyesfajta munkára. A szerző vállalkozásának fentebb jelzett monumentalitásából ugyanakkor óhatatlanul következik, hogy a kötetben logikusan összefonódó szálakra felfűzött, ám tartalmukat és nyelvezetüket, illetve felhasznált forrásbázisukat tekintve eltérő fejezetek nem egyforma színvonalúak. Véleményünk szerint azonban éppen emiatt lehetnek rendkívüli módon inspirálóak más kutatók számára. Németh András egyébként önmaga is jelzi, hogy műve nem minden részletében kidolgozott, sőt bizonyos alfejezetek (például a történelmi bevezetések) olykor – a szerző által is felvállaltan – vázlatszerűek. Ugyanakkor kiemelendő, a mű Bevezetőjében is olvasható, hogy Németh András megpróbálta bemutatni, vagy legalábbis felvillantani a témával kapcsolatos valamennyi főbb hazai kutatás eredményeit, így kötete tulajdonképpen sok más kutatótársa munkájának is egyfajta tükre.

A könyv öt, egymással szerves egységet alkotó fejezetből áll, amelyek szinte megszámlálhatatlanul sok alfejezetre tagolódnak. Ez a fajta elrendezés helyenként kézikönyv, sőt lexikon-szerűvé teszi a könyvet (például az életrajzi bemutatások esetében). Az első részben a hazai és nemzetközi neveléstörténeti és pedagógiatudomány-történeti kutatásokról olvashatunk érdekes és hasznos áttekintést, melynek bibliográfiai alátámasztását érdemes lenne további külföldi szakmunkákkal bővíteni. (A francia, spanyol, olasz, orosz stb. nyelven megjelent legújabb kötetek alig kerülnek említésre, és kiegészíthető lenne még a tengerentúli angolszász szakirodalom is, aminek bővebb taglalása – például a szinkrontörténeti kutatások kapcsán – fontos lenne.) Ezen – a kötet értékeit nem kisebbítő – megjegyzésem mellett az első fejezettel kapcsolatosan ugyanakkor szeretném kiemelni, hogy ez egy nagyon fontos áttekintés mind a neveléstörténeti kutatások, mind pedig a neveléstörténet szabatos szakmai nyelvezetének kialakítása szempontjából.

A mű II. fejezetében Németh András a tudományos pedagógia felvilágosodás kori tradícióit tekintette át számos elsődleges kútfő megemlítésével, főként másodlagos forrásokra támaszkodva. Ez a rész lényeges eleme annak a történészi szempontból igencsak üdvözlendő szemléletnek, hogy a múltban történt eseményeket, jelenségeket és gondolatokat csakis folyamatukban, hatásvizsgálatokat és összehasonlításokat elvégezve lehet feltárni.

A könyv további fejezetei is ebben a szellemben íródtak. A III. nagy egység – mely az osztrák művelődésügyi reformmal és az egyetemi neveléstudománnyal foglalkozik – egyik legnagyobb pozitívuma, hogy a szerző nem feledkezik meg arról, hogy Magyarország 19. századi (nevelés)története nem értelmezhető a Habsburg Monarchia históriájának, eszmetörténetének elemzése nélkül. Ettől a fejezettől kezdve a kötet számos új, eredeti tudományos megállapítással szolgál, ami köszönhető írója 19-20. századdal kapcsolatos szakértelmének, német nyelvtudásának és természetesen a könyvben idézett kutatótársak eddigi forrásfeltáró- és értelmező munkájának is. (Ez utóbbit reprezentálandó, a könyvben legtöbbet említett kutatók közül álljon itt néhány személy neve: Mészáros István, Ladányi Andor, Pukánszky Béla, Karády Viktor, Kelemen Elemér és Felkai László.) Jól és igen hasznosan szervesül a kötetben a német és osztrák munkatársak nevével fémjelzett számos új kutatási eredmény is.

Mindez a mű IV., a pedagógia 19. század második felére tehető fejlődését bemutató fejezetére is igaz. Ennek a résznek kiemelkedően izgalmas mozzanata például az a leírás, amelyben a korabeli bécsi és pesti egyetem működése közti kapcsolatra utal Németh András. Lényeges fragmentum az ez után következő, a pedagógiai szakirodalomra és egykori neveléstudományi művekre vonatkozó bemutatás. A pedagógia egyetemi tudománnyá válását nyomon követő, szerteágazó szempontok szerint elvégzett kutatás legfeljebb csak néhány ponton szorulna kiegészítésre. Lubrich Ágost és Kármán Mór egykori, tanárképzéssel és egyéb kérdésekkel kapcsolatos vitáit például talán érdekesebb lett volna mindegyikük koncepciójának részletesebb bemutatásával és elképzeléseik árnyaltabb összevetésével elvégezni.

A kötet záró, V. fejezete, mely a modern neveléstudomány 20. századi kialakulását és egyetemi intézményesülését mutatja be, szintén lényeges kérdéseket érint: további kutatásokat indíthatnak el többek között a pedagógiából tudományos fokozatot szerzett egykori személyek itt közölt adatai, az utánpótlás-nevelést, a tanítványi láncolatokat leíró oldalak. Legfeljebb az összegzésről állapíthatjuk meg, hogy a kötet terjedelméhez és jelentőségéhez képest túlságosan rövid és vázlatszerű, és nagy kár, hogy hiányzik belőle a további kutatási lehetőségekre és feladatokra történő utalás. A könyvhöz kapcsolódó irodalomjegyzék imponálóan gazdag, a tartalom magas színvonalára, a könyv alapkönyv-jellegére tekintettel azonban egy esetleges második kiadásnál érdemes volna a kötetben maradt elütési (szedési) hibákat javítani, például a francia szavak esetében.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy Németh András hasznos, a magyarországi pedagógusképzés és neveléstudományi kutatások szempontjából nélkülözhetetlen könyvet tett le az asztalra. Műve elkészítésével hatalmas feladatra vállalkozott, és munkája sokrétűségéből, témája rendkívüli összetettségéből következik, hogy valószínűleg sok hozzászólást fognak kiváltani az általa leírtak. Ez azonban így van rendjén, hiszen egy kutató ember munkájából akkor válik élő és másokból is gondolat-szikrákat kipattintó anyag, ha forgatják, ha vitatják, ha továbbgondolják, ha kibővítik. Éppen maga ez a könyv mutatja, felvillantva számos nagy tudósunk életművét, gondolataik utóéletét, hogy hogyan tanultak egymástól évszázadokon keresztül elődeink, akik legjobb tudásuk szerint tették a dolgukat, és akiknek a munkásságából kikerekedett a neveléstudomány Németh András által megörökített fejlődéstörténete...