Hogyne volna sikere Kurt Vonnegut A repülő macska című novelláskötetének, amikor három évvel a halála, és két évvel a halálát követően kiadott posztumusz novellagyűjteménye (Armageddon in Retrospect – Ördögcsapda) után itt vannak ezek a szenzációs novellák, amelyek eredetiségével szemben semmi kétség sem merült fel. És ez a tizennégy novella még nem is a teljes anyag.

Abban a bizonyos nagy borítékban, amelyben Vonnegut első felesége, Jane gyűjtögette a valamilyen ok miatt publikálatlan írásokat, még maradt legalább két kötetre való, amelyek kiadását 2011-re ígéri a Random House. Tehát még annyi került elő a hagyatékból, mint amennyit egész életében publikált a világhírű író. Valószínű, hogy a titkot itt kell keresni, a világhírnél. A múlt század ötvenes éveinek Amerikájában a nagy magazinok rendszeresen közöltek elbeszéléseket, s a legjobb írók is szívesen „termeltek” népszerű fogyasztásra, mert a családnak valamiből élni kellett, nem mellesleg pedig a magazinok nagyon jól fizettek, egy novelláért gyakran többet, mint a kiadók egy puha fedelű regényért. Kurt Vonnegut is hat gyereket nevelt, három sajátot és nővére három árváját. A folyóiratokban megjelent novellái jelzések Vonnegut akkori alkotói állapotáról is, de nem nem olvasható ki belőlük, hogy a zseniális színvonalon művelt „favágás” nehezére esett volna az írónak.

Aztán beütött a világhír. 1959 és 1965 között négy remek regénye jelent meg, köztük az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater, 1969-ben pedig Az ötös számú vágóhíd. Az írót nemcsak Amerikában, de az egész világon ünnepelni kezdték. Belekerült az iskolai tankönyvekbe, a fekete humor mesteréből, az amerikai irodalom fenegyerekéből bálvány lett. Szó sincs róla, hogy elapadt volna novellista vénája, de mert a televíziózás elhappolta a reklámokat a magazinok elől, azok többé novellákat nem közöltek, ezzel a műfajnak Amerikában befellegzett.

Nagyon valószínű, hogy a novellákért kapható magazin-honoráriumok akkor már nem is hiányoztak Vonnegutnak, mert a világhír révén nem csupán tehetős, hanem gazdag ember lett. Nem volt hát semmilyen kényszer, ami előcsalogatta volna a borítékba került novellákat. Vonnegut magyar kiadója, egyben A repülő macska tizennégy novellájának fordítója, Szántó György Tibor azon a véleményen van, hogy „a hagyatékból előkerült írásokat szerzőjük soha nem óhajtotta közreadni. Igaz, végrendeletében nem tiltotta publikálásukat, de ha, mondjuk, ezek a novellák méreten aluli hallá változtak volna, bizonyára visszadobja őket a vízbe, hadd fejlődjenek még.” Mindazonáltal tökéletesen biztos benne, hogy „Kurt Vonnegut minden rajongója szerte a világon ritka és értékes ajándéknak tekinti majd ezeket a feledéstől megmentett darabokat.”

Sidney Offit memoáríró, aki jól ismerte Vonnegutot, azt írja: „Kurt Vonnegut novelláit illetően nem szerencsés a „kiadatlan” megjelölés. Nagyon is elképzelhető, hogy ezek a szövegek azért nem jelentek meg nyomtatásban, mert Vonnegut valamely okból elégedetlen volt velük. Kurt rendszerint megírt egy oldalt, majd összetépte, újraírta, és azt is átdolgozta. Jól emlékszem, hogy Bridgehamptonban, majd a Keleti Negyvennyolcadik utcai lakás dolgozószobájában a szemétkosár mindig megtelt összegyűrt papírgombócaival. (…) Kurt akkor fejtette ki, hogy a maga részéről mit tart a regényírás legfontosabb törvényének, amikor kijelentette: Úgy kell gazdálkodnunk egy számunkra tökéletesen idegen ember szabad idejével, hogy az illető ne érezze elpazarolt időnek.”

Ennek a tizennégy novellának az elolvasása nem elpazarolt idő, hanem öröm, színtiszta irodalmi élvezkedés. Ilyen gyönyörűséges mondatok vannak benne: „Az őszi szelet már a kemény tél eszméje foglalkoztatta, közben koromból és papírdarabkákból csokrokat kötött, a használtautó-telep felett a műanyag propellerekkel pedig ezt mondatta: frnrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr.