Az osztrák irodalom, legyen szó annak egykori vagy mai szerzőjéről, a magyar olvasó számára egyszerre lehet közeli, ismerős és távoli, idegen. A térközelség (csak egy ugrás Bécs) és a történeti idő gyakorta közös (és elég színes) tapasztalata az előbbit erősíti. Az irodalmi különutak és poétikai vívmányok, a nyelvi játékosságok és leleményességek, a valóság és a fikció egymás elleni kijátszása, az elbeszélés lehetőségének és az identitás kérdésének állandó tematizálása ugyanakkor olyan „nehéz” irodalmat hoz mindegyre létre, amelynek súlyos sikere mégis túl tud nőni Ausztria határain.

Az osztrák irodalom az elmúlt százötven évben forradalmiasította a nyelvhez való viszonyunkat. Alapvetően nyelvben létező irodalom az osztrák, nem kevés gondot okozva ezzel a valósághoz ragaszkodó olvasóknak. A legkülönbözőbb korok szerzői küzdenek itt egyetlen „közös” kommunikációs eszközünkkel, a nyelvvel, s teszik azt a „magukévá” – saját szótárrá alakítva. Vagyis sok esetben ezt a közöst diszharmonikussá hangolják. Ne csodálkozzunk, ha nem könnyű emésztésűek szerzőink, de éppen ettől izgalmasak s maradandóak: az osztrák irodalom nem fást food jellegű. Hogy a nagy történeti periódusok mégis miben teszik hasonlóvá az osztrákokat? Gondoljunk a 19. század első felének legsikeresebb drámaírójára, Johann Nestroyra, aki éppen a legkülönfélébb élő és holt, házi és bürokratikus használatú, míves és periferikus nyelvi rétegeket tette meg komédiáinak alapjává. 2000-ben A talizmán című darabját játszotta nagy sikerrel a Katona József Színház társulata, Máté Gábor rendezésében. A századfordulón élt Kari Kraus ítészként és esszéistaként a nyelv finom áthallásainak kimunkálásával teremtette meg életművét. A Monarchia és a k. u. k. hadsereg multikulturális nyelve máig Az emberiség végnapjai című hatalmas művéből idézhető fel a leginkább. A két háború közötti irodalom, egyáltalán az osztrák kötelező olvasmányok első helyezettje, Róbert Musil találja ki valóságérzékünk mellé a lehetőségérzék fogalmát, ami ugyancsak a nyelvi, a nyelvben létező szenzibilitást, az adotton túli, poétikai lehetségességet célozza meg. Többek között Musil az a szerző, akivel a magyar irodalom állandó dialógusban van. A magyar könyvkiadás történetének egyik legnagyobb vállalkozása az elmúlt évtizedből a pozsonyi Kalligram Kiadó által gondozott Musil-életműkiadás, melyben újra helyet kapott Tandori Dezső zseniális Tulajdonságok nélküli ember fordítása, s a szerző naplói, elbeszélései, drámái is sorra napvilágot láttak a sorozatban.

1945 után felszámolták a történetmesélést az osztrák szerzők, közülük immáron több évtizede Thomas Bernhard neve fémjelzi nemzetközi szinten is ezt a történetellenes elbeszélői attitűdöt. Hatása egyértelműen kimutatható generációtól függetlenül Esterházy Péter, Kertész Imre, Krasznahorkai László, Kukorelly Endre, Podmaniczky Szilárd, Sándor Iván munkáiban. Általában az osztrák elbeszélés ellehetetlenítése, az ideológiai beszédmódok kifigurázása, az identitás megkérdőjelezése, a nyelv gúzsba kötő szerepének ábrázolása 2004-ben Elfriede Jelinek Nobel-díjával is honorálva lett, s vele megerősödött az osztrák irodalom jogfolytonos világirodalmi nagysága és kritikus igényű esztétikája. Bernhard és Jelinek ma az osztrák irodalom ikonfigurái. Jelinek legújabb regényét ugyanakkor már csupán a saját honlapján teszi elérhetővé. Ez a gesztus is arra utal, hogy ez a szeretve gyűlölködő, saját fészkébe piszkító kritikus irodalom, melynek igazán nagy művei a késő hatvanas, a hetvenes és a kora nyolcvanas években jelentek meg, valahol véget ért. (Igaz, az egykori fenegyerek, a magyarul érthetetlen módon alig olvasható Péter Handke a hírek szerint többszörös nagy dobásra készül 65. születésnapja alkalmából...)

Merthogy beköszöntött a Bernhard, Handke, Jelinek utáni új osztrák irodalom, amelyet többek között Arno Geiger képvisel. Jól vagyunk című regényében egy család történetét három generáción keresztül követi filmes snittvágásokkal: az osztrák történelem legfontosabb évszámait komponálja össze, mintegy az idő töredezettségében mutatva a kontinuitást, a változó folytonosságot. Geiger még klasszikus példát követ: a Jól vagyunk az osztrák államszerződés 50. évfordulójára jelent meg, ironikus nyelvi leleményekkel, monológokkal és anekdotákkal fogja egybe Ausztria 20. századi történelmét. Mellette pedig olyan fiatal szerzők tűnnek fel, akik bizonyos értelemben hátat fordítanak a jellegzetesen „nehéz” osztrák irodalomnak, s cselekményközpontú, rendkívül változatos műfajú, egyszerre okos, könnyed és szellemes irodalmat publikálnak.

Van itt detektív-, szatirikus, szerelmes, pop- és médiaregény egyaránt. A magyarul is sikerszerzőnek számító Dániel Kehlmann minden eddigi német eladási példányszámot megdöntött A világ fölmérése című kultúrtörténeti regényével. Thomas Glavinic 2006-ban az év osztrák szerzője volt Éjszakai munka című regényével, magyarul az életbölcsességeket parodizáló Hogyan kell élni olvasható tőle. A 2006-os év német könyvlistavezetői közül „csupán” hatan voltak osztrákok: Geiger, Glavinic, Kehlmann mellett a krimijeiről elhíresült Wolf Haas (aki egy interjúregényt írt meg nem írt szerelmes regényéről: Milyen volt az idő 15 évvel ezelőtt) és Paulus Hochgatterer (akinek pedig Az élet édes oldalával sikerült az irodalmi áttörés). A hatodik név a középgenerációs Christoph Ransmayré is, akinek egy évtizede várt új regénye, A repülő hegy, a várakozásoknak megfelelően és a tiszteletadás jeléül éppúgy helyet kapott a listákon, mint az új generáció éppen most elbeszélői rendszert váltó fiataljaié.

A magyar olvasó szerencsésnek mondható, mert ha olykor késéssel is, de kitűnő fordítók tolmácsolták, tolmácsolják neki az egykori jelentős, s az éppen ma aktuális irodalmat, hogy aktuális maradjon az egykori jelentős irodalom, vagy hogy időben jelentőssé váljon egy aktuális sikertörténet. Ennek megfelelően nincs olyan osztrák szerző, aki valahogy, valamilyen úton-módon, elfeledettségéből újra vagy újonnan felfedezve el ne jutna hozzánk. Évente mindig megjelenik három-négy könyv, amelyek akár metszetét is kínálhatják az osztrák irodalomnak. A 2007-es kiadói év máris ilyen: egymás mellett találjuk magyarul a legkülönbözőbb írógenerációk legfontosabb műveit. Arno Geiger regényét, Thomas Bernhard életrajzi írásait, Ingeborg Bachmann verseit (A kimért idő), Alexander Lernet-Holenia kisregényét (Baggc báró) és Arthur Schnitzler válogatott novelláit (A titokzatos asszony). Az osztrák irodalom idén is közel hozza a távolit: időben, térben, nyelvben, műfajban egyaránt.