Amikor Mihail Afanaszjevics Bulgakov szovjet-orosz író sok nélkülözés és hosszú szenvedések után 1940. március 10-én, negyvenkilenc éves korában meghalt – bár fontos írónak számított addig is –, nehezen lehetett volna megmondani, hogy halála után (is) „továbbírt” életművével ő lesz százada második felének (!) egyik legnagyobb hatású, világirodalmi jelentőségű alkotója.

S nemcsak mert szintetikus nagy művét, az emberi és művészi tapasztalatait egyetlen messze hangzó groteszk szimfóniában összegző, tizenkét esztendeig írt A Mester és Margaritát csupán nem sokkal a halála előtt fejezte be, tehát a kortársi megítélést és értelmezést azzal aligha befolyásolhatta, hanem mert számos fontos alkotása csupán jóval – nem egy esetben évtizedekkel – a halála után jelenhetett meg (így több mint negyedszázadot késett A Mester és Margarita is). Magyar recepciója is igazából csak késve indulhatott (A fehér gárda 1968-as, valamint A Mester és Margarita 1969-es kiadásával); elbeszéléseiből, tárcáiból, karcolataiból 1981-ben jelent meg nálunk válogatás (Morfium). Most Acéltorok címmel – a szerkesztő Szőke Katalin jóvoltából – újból kisprózáit vehetjük kézbe, köztük új magyar fordításokkal.

A pályakezdés komor helyzetképeket festő dokumentumain kívül vérpezsdítő szatírák, életutánzó abszurdok, metsző életképek olvashatók itt egy tektonikus mozgásokat hozó történelmi-társadalmi kor sátáni világából, az 1918-1930-as évek Oroszországéból, illetve Szovietuniójából. Bulgakovnak már egyik első kötete is a Gyjavoliáda(Diaboliáda, 1925) címet viselte, s tulajdonképpen ezeket a sátániádákat írta később is más-más formában, műfajban és hangolással. Az „Egy év alatt annyit éltem át, ami Mayne Reidnek tíz kötetre elég lett volna” tapasztalata egyben saját 1918-as kijevi élményeinek az összefoglalása is, amikor „A rettenetes isten összevissza dobálta a hegyeket” – városa egyik nap még német kézen van, azután a monarchistáké, majd az ukrán nacionalistáké, később a vörösöké. S ez mindent el is döntött. Mint ahogy a zenei lüktetésű Kínai történetben olvasható: „A kuli verdesett sárga szempilláival, fújtatott a melegtől, és nagy ritkán gyászos képpel értetlenkedő kérdéseket tett fel. Az öreg meg csak morgott. Öreg ő már, őneki mindegy. Lenin van. Nagyon van, ő a fő-fő. Burzsujok nincsenek, nem, nem, nincsenek! De van Vörös Hadsereg. Sok-sok katona. Zene? Igen, igen. Zene van, mert Lenin van. Te meg csak üljél az órás toronyban. Hogy a tornyon túl? A tornyon túl a Vörös Hadsereg van.” Majd alább: „Élet nincsen. Nincs és nincs. Csak a Vörös Hadsereg – mindenhol.”

Írónk is emberi életre készült, s egy sátáni világban lett ördögi a sorsa. Neveltetése, családi öröksége, eredendő emberi habitusa révén íróként Csehov rokonaként kezdhetett volna, de az élet gogoli látást adott dosztojevszkiji pokoljárásaihoz. Az élet – álom, vélték annak idején a nagy romantikusok, s véljük olykori romantikus pillanatainkban még mindig. Pedig, amint az említett remeklés, a Kínai történet egyik alcíme mondja: „Álmok nincsenek – valóság van.” Ám mi már azt is tudjuk, szemünket összevonva azt is megtapasztaltuk (Európánk bulgakovi térfelén): ez a valóság néha – maga a rémálom.

Hát... ilyen világban éltek elődeink... Ilyen világban éltünk... Egyáltalán lehetett ilyen világban élni? Mindegy. Nem mindegy? Túléltük. De valóvalóban túléltük-e?