Eifert János 50 éve fotografál, most tehát visszatekintett; – mivel is tehette volna méltóbban, mint egy „Ars Poetica” című kiállítás-sorozattal. Emellett – és folyamatos aktivitása hátterében – másodlagos a tény, hogy épp most a 70-et is betöltötte...

A történet (majdnem) a klasszikus módon indult: kezébe vette az ajándékba kapott fényképezőgépet, és elkezdett „lőni” mindarra, amit a környezetében arra érdemesnek látott. Elkapott egy-egy ritka (-szép) pillanatot, megörökített egy-egy groteszk véletlent, meglátott olyasmit, amit ha nem lett volna kezében a „csőre töltött” gép, talán nem olyan szemmel nézett volna. De megörökítette a pörgés szédületét is: azt a mozgást, amit a gyakorlatból olyan jól ismert. Ugyanis ez az, amitől nem teljesen „klasszikus” a történet: Eifert János táncművészként kezdett el komolyabban fotografálni.

Ilyenkor szokták megállapítani, hogy fotóiról lerí a táncos múlt, de ez az állítás amilyen közhelyszerű, annyira erőltetett is. Hiszen olyanok is készítenek nagyszerű táncos-, vagy sportfotókat, akik maguk soha nem tettek egy lépést sem, ha pedig semleges témájú képeinek mozgásgazdagságát, ritmikáját nézzük, az sem feltétlenül ebből a múltból következik, hiszen sorolhatnánk a fotóművészet nagyjait, akiknek képeit szinte életre kelti a lendület, az aktív térbeliség.

Ha viszont mindenképpen szeretnénk speciális kapcsolatot találni a néptáncos előzmény és a képíró jelen között, (és szeretnénk, ha már hozzátartozik Eifert János életpályájának egyediségéhez), találunk is. Erre azonban csak hosszasabb, összehasonlító jellegű szemlélődés után fogunk rátalálni. Mert az, hogy Eifert János képalkotása, főként az utóbbi két évtized montázsait és kollázsait tekintve játékos, és hogy játékos kedvében nem átall mindenféle pimasz (akár oda nem illő, giccses, rejtélyes, bumfordi, és így tovább, mikor milyen) „kelléket” beidézni, az első látásra is világos. A néptánc eredendő játékossága, nyitottsága az improvizatív pillanatokra, de a pajzánságra és frivolságra is: ez csak egyike a számtalan forrásnak, melyből művészete merít. Ami ebben a nagy mozgalmasságban a táncos múlt valódi öröksége, az éppen az a fegyelem, amivel Eifert a mégoly bolondos ötleteket is egyberendezi, kordába tereli, keretbe helyezi. A hivatásos táncos hétköznapjainak fegyelme, naponta ismétlődő rendje, és nem utolsósorban a zene, mint a táncot egyberendező ritmikai keret: talán ebben érhető tetten igazán Eifert János egyéni életútjának ez a vonatkozása. ..." Lőrincz Kata

FotoVideo XV. évf. III. szám, 2013/3., Budapest, 2014. január 3.