Vlagyimir Szorokint (1955) oroszországi bírálói a mai orosz irodalom „legradikálisabb extremistájának” tartják, amire megvan minden alapjuk. Szorokin igazi botrányhős – a Kékháj című regénye kapcsán 2002-ben például pornográfia terjesztésével vádolták meg a bíróságon; majdnem mindegyik regénye hazájában ellentétes indulatok és vélemények tömkelegét hívta elő, melyeket a média még inkább gerjesztett. Ugyanakkor külföldön egyike a legismertebb és legtöbbet fordított mai orosz íróknak. Szorokin túlzásai ellenére tehetséges író: zseniális történetmesélő, sajátos nyelvet alkotott, remekül parodizálja a különféle stílusokat, s elsőként alkalmazta termékenyen a nyugati tömegirodalom kliséit az orosz irodalomban. Műveiben jól megfér egymással a szürrealista jellegű, látomásos szüzsé és az akciófilmek brutalitása, a groteszk, szadista „terror-ábécé” és az ideologikus nyelv regresszív mechanizmusának feltárása.

Az persze ízlés kérdése, hogy az olvasó mennyire tudja elviselni azokat a brutális jeleneteket, melyektől hemzsegnek Szorokin regényei, illetve mennyire tartja öncélúnak az erőszak ennyire nyers ábrázolását.

A jég című regényét Szorokin 2002-ben írta, amely az évek folyamán trilógiává szélesült: 2004-ben jelent meg a második rész, a Bro útja, 2005-ben pedig a 23 000. A Bro útja voltaképpen A jég előtörténete, a 23 000 (a Jég-testvériség ennyi tagot számlál) pedig egy elnyújtott epilógus, amelyben megvalósul az Apokalipszis, a Föld elpusztul, és beköszönt a Fény birodalma. A jégben Szorokin a klasszikus orosz irodalom szeretet-mítoszát dekonstruálja, megütköztetve azt az orosz gondolkodásban szintén jelentős szerepet játszó gnosztikus jellegű eszme-töredékekkel. A regényben megjelenített „világméretű összeesküvés” – szintén ismert orosz köznapi mitologéma – a Fény testvériségének megteremtésére irányul, melynek végső célja, hogy a kék szemű és szőke hajú kiválasztottak újrateremtsék az eredendő harmóniát. A jég nem más, mint egy ideális kozmikus anyag, melyet az Ősi Fény hozott létre. A Szibériában lezuhant tunguz meteorit tartalmazza, amely jégtömbbe fagyott. Az innen kibányászott jégből készített kalapács mellkasra mért ütése segítségével fel lehet ébreszteni az emberi szívet, a kiválasztottak szívét, amely „beszélni kezd”.

A jég története napjaink Moszkvájában kezdődik, ahol a jégkalapácsos testvérek sorra gyilkolják az embereket mindaddig – hisz az ütésektől nem mindenkinek szólal meg a szíve –, amíg meg nem találják a „beszélő szívvel” rendelkező szekta-tagokat. A regény a posztszovjet „jövő” felidézésével végződik, ahol a YÉG nevezetű gyógyító komplexum a reklám és a marketing révén már a többséget boldogítja. Közben a mű második és harmadik részében visszatérünk a múltba, a II. világháború idején a német koncentrációs táborokba, valamint a háború utáni, sztálinista Szovjetunióba. Itt is javában zajlik „az emberi faj átrostálása” a jégkalapáccsal, a Fény testvérisége nevében, a „beszélő szívek keresése”.

A Bro útja A jégben már szereplő egyik „testvérnek” az életútját beszéli el. Az előző regény előtörténete annyiban, amennyiben részletesen leírja a tunguz meteorit megtalálását. A történet 1908-ban, Bro születésével kezdődik, és a II. világháborút követő években, Bro halálával ér véget. Szorokin ebben a regényében is két műfaj elemeit vegyíti: a hagyományos családregény elbeszélő modorát és a szovjet tudományos fantasztikus regények kliséit. Bro, alias Dmitrij Sznyegirjov egy dúsgazdag orosz cukorgyáros fiaként látta meg a napvilágot, s ennek megfelelően gondos nevelésben részesült.

Az 1917-es orosz forradalom következtében elvesztette a szüleit, földönfutóvá vált, majd végül Péterváron egy teljesen elszegényedett nagynénje fogadta be. Egyetemre jár, ahol megismerkedik egy Mása nevű lánnyal, aki a tunguz meteorit felkutatására induló expedícióról beszél neki. Kiderül, hogy Sznyegirjov pont azon a napon született, mikor a meteorit becsapódott Szibériában. Végül ő is a meteorit-expedíció tagja lesz, s 1921-ben elindul velük a helyszínre. A regényben a hős jósló álmai már megsejtetik, hogy egyike lesz a kiválasztottaknak. A meteorittal való „találkozás” után a „szíve dalolni kezd”, önkívületbe esik, majd felgyújtja az expedíció táborát, és magányosan barangolni kezd a tajgában. Ettől a jelenettől kezdve alapvetően megváltozik az elbeszélés menete. A meteorit jegével való ütközés után végképp felébred Sznyegirjov szíve, kimondja új nevét, a Bro nevet, s életét ezután egyedül testvérei keresése tölti be. A hős szinte állandó extázisban van, múltja már nem létezik számára, sajátos, látomásos világban él, annak ellenére, hogy közege a nagyon is reális szovjet történelem. Megtalálja nőtestvérét, Fert, akivel a cselekmény menetében a tunguz meteorit jegéből készült kalapáccsal egyre több fivért és nővért ébresztenek fel.

A fivérek és nővérek sorában többen vannak, akik tagjai a szovjet titkosrendőrségnek, az OGPU-nak. Tehát a testvériség beépült a hatalomba, s így nyugodtan, a sztálini terror közepette is folytathatta az „igazak” keresését. Bro az embereket húsrobotoknak tartja, és mélyen megveti: „Mellettem egyre csak vonultak, vonultak a húsrobotok. Mindegyik személyes élettörténetének raját hordozta. A raj búgott és gomolygott. Én ezek között a gomolygó zónák között haladtam. Ezek energetikai lyukak voltak. Energetikájuk ellenséges volt a szívemben honoló Fény energiájával.” Az az érzésem, hogy Szorokin regényének valahol itt ragadható meg a gyenge pontja. A hős monológjában, a történelmi események sűrűsödésével párhuzamosan egyre inkább klisékben, leegyszerűsített, gyermekien naiv metaforákban fogalmazza meg gondolatait. Például, mikor a II. világháborút, mint a Jég és a Rend országainak összecsapását írja le, repülők helyett „vasgépekről” beszél, melyek „nagyméretű vastojásokat dobáltak a húsrobotok városaira”. A testvérek keresése a háború alatt is folyik, sőt már nemcsak a Szovjetunióra korlátozódik, hanem a náci Németországra is. A szekta nem adja fel a reményt, meg akarják találni mind a 23.000 testvért. Bro végül megtalálja utódját, aki hozzá hasonlóan azonnal felismeri a beszélő szívet, így nyugodtan hal meg.

Szorokin, orosz kritikusai szerint, Jég-trilógiájával, elérkezett munkássága „posztin-tellektualista” szakaszába, mikor a történelmet megfosztja mind valódi, mind jelképes jelentőségétől, s a reá való intellektuális reflexiót eleve értelmetlennek tartja. A Bro útjában is felfedezhető szubkulturális, szekta-nézőpont egy „új barbárság” rémét vetíti előre. Legújabb regényében, Az opricsnyik egy napjá-ban (2006) már az antiutópia műfaji keretei között a Rettegett Iván-féle magánhadsereg, az opricsnyina újraéledéséről számol be a 21. századi, „birodalmi” Oroszországban.