Egy könyv az anyagról
és a véletlenről, a formáról és a formátlanságról, a türelemről és a hallgatásról, szövegekről és szövetekről – a festészet képen túli paradigmájáról. Szavak jelentéstörténetén, anyagredőkön, összegyűrt, elásott, tépett és újrafestett képeken át vakon tapogatózva haladunk előre a szerzővel, hogy a hajtogatott szövegterep a beszélgetés végére feltárja előttünk csillagrepedéseit. Az írás Hantai művészetét egy technikai jellegű szempontrendszert érvényesítve értelmezi, miközben igyekszik elhelyezni az alkotót az informel művészet és az iróniához vonzódó duchamp-i művésztípus között. A szöveg, mely egy antropológiai elvű értelmezés keretében bontja ki különböző eljárások jelentéseit, felemelő módon szól a művészet lényegtelenségéről és hiábavaló törekvéséről.