Ahogy Malevics a Fekete négyzetével, úgy Fehér sem önkényesen teremti valóságát, hagyja, hogy valósága teremtse őt és színeit, ha azok történetesen egyszínűek. Fehérnél a képeket transzcendencia járja át. A sors, amitől függünk. „Az ikonok mozdulatlanok és nem változnak, csak a belső feszültségük nő vagy csökken az idő múlásával.” – írja  Pilinszky János. Fehér nem elszakad a hétköznapi élettől, mint az ikonfestők, nem istenhez emeli fel lelkét. Nála a fordított perspektíva az ellenkezőjét jelenti. Benn akar maradni a hétköznapi létben, játékosan, kedvesen, humorosan és gúnyosan, helyenként a groteszket sem tagadva meg. Az élet utáni vágyat sem titkolva. A fehér szellemalak, az ember gyermeki alakja mindvégig kibeszél, kiszól a képből. Az a paradox helyzet jön létre, hogy mi szólunk ki a képből saját magunkhoz. A szemlélődő és a képbe helyezett alak (szellem) valójában egy, nem kell egyesülniük. Egy közös térben vannak.

Fehér olyan világban él, amely bár ismeri a szivárványt, ő két színnel festi meg azt, bravúrosan, senki másra nem hasonlíthatóan. Turner az árnyékokat kereste, sorozatokat festett, hogy meg tudja ragadni a fény napszaki változását. „Nem azért festettem, hogy megértsék, hanem hogy megmutassam: miféle színjáték ez.” – írta J. M. W. Turner. Monet 1892-94 között több mint 30 képet festett a Roueni katedrálisról, egyszerre több vásznon dolgozva, a napszakok előrehaladásával mozgott az állványai között. Erősen texturált ecsetvonásokkal rögzítette a homlokzat képét, ez tette lehetővé számára a faragott kő szinte tapinthatóvá tételét, a levegő és a fény hatásainak érzékeltetését. Fehér Balatoni Tondó I., 2011-ben nincs faragott kő, a figurák válnak azzá, kövekként emelkednek ki a tájból. A fekete nem csak a fehér, a fény hiánya, hanem annál több, a mozdíthatóság, a mozgás, a szellem és az angyalság hiánya is.

Ideál és valóság, nappal és éjszaka örökös harcát vívja egymással a képeken. Fehér  egyik félnek sem enged, egyik sem uralkodik, mind a fekete, mind a fehér – király. Reggel az éjszakát várjuk, éjszaka meg a reggelt. Fehér és sötét. Fehér csavar egy kicsit a valóságon. Egyik sem érkezik meg idejében. Virrasztunk a fényben is, meg a sötétben is. Munkácsy szurok sötétje változott át, mert Fehér sötétje nem a semmiből ered. A sötét körül öleli a formákat, a fényt, a világosságot. Bezártság van és virulens élet. A kiállításon a kerek formájú vásznak a téglalap alakúakkal feleselnek. A kör a tökéletest, a végtelenséget magába záró forma, míg a téglalap szigorúbb zártsága, kerete, lehatárolt világot jelent. Fehér nem a kört négyszögesíti, hanem fordítva.

A festmények fekete színe a megosztottságra, a bizalmatlanságra és a teljes vagy részleges feledésre is utal. Felejtenünk kell. De nem elfelejteni. A kettő nem ugyanaz. Nem elfelejteni az intimitás görcseit és mélységeit, az önazonosság hiányát, a szembenézés fájdalmát és lehetetlenségét. Fehérnél nem bomlik a kép részletekre, ha mégis, nem úgy, ahogy Antonioni Nagyítás című filmjében. Fehér hagyja, hogy a részlet az maradjon, ami, részlet. Illeszkedjen egy rendbe, helyesebben maga teremtette rendbe, és ne akarjon külön világgá válni, hiszen, mint részlet már maga is külön világ, fontos és nélkülözhetetlen, a megértés elmaradhatatlan forrása és eszköze, egyben célja is. „Elpusztítom a bölcsek bölcsességét, és az okosak okosságát megsemmisítem.”[1] Az írástudóknak és a farizeusoknak szól a bölcselet, akiknek szíve távol van Istentől, az iránta való félelem miatt, amely betanított és színlelt. Fehér szakralitását jobban megértjük, ha hivatkozunk saját szavára: „…előképem Lakner László festészete volt, és még ezen kívül két fontos embert tudnék megemlíteni, akik nagy hatással voltak rám: az egyik Erdély Miklós, a másik pedig Pilinszky János.”[2]

Fehérnél két szín veszi magára a látás és nem látás terhét és örömét, továbbá a hit magányát és közösségbe vitt expanzióját.„Az emlékezés salakja összezúzza a szívet. Igazán csak az lehet szabad, akinek semmije sem maradt már abból, amiért élt.”[3] Fehér másként lesz szabad, hagy minket emlékezni. A képek csendjéből megszólalnak fülemben A halványabbnál is fehérebb árnyék zenéjének fekete és fehér orgonabillentyűi, nincs szükség szavakra.