Mindennapi tudatunk számára életünk időjárása mérsékelt égövi: éveink viszonylag kiszámíthatóan peregnek le, a bennünket körülvevő világ nagyjából olyan marad, mint amilyen volt, működési szabályai megbízhatóan változatlanok, ha egyszer megismertük őket, ezután mindig használhatóak lesznek. Ami változás történik, annak szélsőséges voltát jótékonyan ellensúlyozza az állandóság: a régi dolgok ugyan idővel újakra cserélődnek, de fokozatosan, számunkra követhető ütemben. A katasztrófák ritkák, a kataklizmákkal pedig, amelyek során egyik napról a másikra akár egész világunk a semmibe tűnhet, egyszerűen nem számolunk. Ilyesmi csupán a trópusokon vagy a sarkvidéken történik, mifelénk soha. Vagy csupán nagyon ritkán; és akkor is – hisszük tiszta szívvel – utoljára történt, ilyen borzalmak nem ismétlődhetnek meg, ne is gondoljunk rájuk.

Bennünket – kelet-európaiakat, határvidék-lakókat, peremlét-teremtményeket – persze időnként balsejtelmek gyötörnek: világunk, amelyet otthonosan ismerősnek és köznapi józan ésszel felfoghatónak tudunk, egy szép napon fogja magát, és a szemünk láttára szétporlik. Új, lidércesen idegen és érthetetlen arcot ölt, mégpedig katasztrofális következményekkel, eleven cáfolataként vakhitünknek, hogy a világ végül is mérsékletre van berendezve, és legalábbis kesztyűs kézzel bánik velünk. És vannak pillanatok, amikor ezek a balsejtelmek – hirtelen és váratlanul – igazolódnak, világunk vadul, minden mérséklet nélkül fordul önnön ellentétébe, meghazudtolva köznapi bizakodásunkat (lásd Pangloss mestert és a lisszaboni földrengést). Honosságból hontalanság lesz, ahol otthon voltunk, most idegen föld, s ahol otthont keresünk, ott is idegenség fogad.

Sokan vannak mifelénk, akik ezt az utóbbi baljós fordulatot a saját bőrükön igen közvetlen módon voltak kénytelen megtapasztalni. Majoros Sándor, akinek Emberrel esik meg című novellagyűjteménye a jelen recenzensi sorok tárgya, közéjük tartozik: Jugoszláviában született, a Bácskában nőtt fel, ott tett szert szakmára és kezdte el írói pályafutását, sokáig kiszámítható és tartósnak hitt körülmények közepette, mígnem a jugoszláv összeomlás és a horvát-szerb háború képében rádőlt a világ. A romok alól és a háború elől menekülve települt át Magyarországra 1991-ben.

Alapélménye, írói anyaga, egyben világlátása fundamentuma – amint ez 2003-as regényéből, a kitűnő Meghalni Vukovárnál-ból (lásd recenziómat a Mozgó Világ 2003. novemberi számában) kiviláglik, mégpedig igen éles és határozott formában – logikusan az a sejtelem (vagy balsejtelem), hogy tapasztalati világunk ismerős otthonossága valójában a mi törékeny illúziónk, hogy a valóság bármelyik pillanatban csúfot űzhet beléje vetett bizalmunkból, váratlanul és kiszámíthatatlan módon idegenné, érthetetlenné és pusztítóan ellenségessé válhat. Ez a bizalmatlanság Majoros műveiben – így az elbeszélésgyűjtemény darabjaiban is – elsősorban és döntő mértékben metafizikai jellegű. Az összeomlásnak a „kisebbségi sorstragédia” nevű változata irodalmilag láthatóan nem foglalkoztatja, mint ahogy az összjugoszláv összeomlás és háború „nagytörténete” sem; képviseleti szerepet egyik ügyben sem vállal. (Írásainak a kis- és nagypolitikai, szekértábor- és pártszempontú hasznosíthatósága éppen ezért meglehetősen csekély – ami persze akadályozza a szerző kényelmes elhelyezhetőségét, és ez sokszor az írásainak szentelt olvasói és kritikai figyelem, még inkább a kiadói érdeklődés sajnálatos, mert érdemtelen, deficitjét is maga után vonja, a József Attila-díj és egyéb kitüntetések ellenére.)

A kötet is – „válogatott és új novellák” az alcíme, azaz Majoros novellaírói munkásságának, ezen belül négy korábbi elbeszélésgyűjteményének a keresztmetszetét adja – csupán első látásra mutatkozik kényelmesen elhelyezhetőnek: anekdotikus elemekben gazdag, színesen realisztikus, gyakran életrajzi elemekkel átszőtt krónikának a nemzetiségileg sokszínű Bácskáról a szerző életének első harminc-egynéhány évében. Hasonlóan csalóka a műfaj is: az elbeszélések legtöbbje falusi-kisvárosi történet, látszatra hagyományos, otthonosan ismerős novellaformákban, anekdotikus történetmondással, kiszámítható, ám mégis kellemesen meglepő fordulattal a végén. Az az igazság, hogy amit az előbb Majoros világlátásának a fundamentumáról mondtam, irodalmi eszközhasználatára is áll: novellái nem azok, aminek mutatják magukat, menetközben gondosan megszegik önnön műfaji szabályaikat, amivel kizökkentenek bennünket otthonos olvasói rutinunkból, hirtelen szokatlan, új és idegen arccal fordulnak felénk.

Így vált át a realista mese a felfoghatatlan és érthetetlen fantasztikumba mindjárt a gyűjtemény első elbeszélésében, a Telecskai dombok címűben. Falusias és családias történetnek indul, a nagypapáról, aki valamikor régen, 1945 és 1947 között börtönben ült politikai elítéltként, mert 1945. május elsején szidta a rendszert. Hideg téli éjszakákon a nagymama meséli el újra meg újra családjuk életének, „kicsiny közösségüknek” a talán „legsötétebb epizódját”. A történet – ki így meséli, ki úgy – börtönlátogatási história: a család felkerekedik, élelemmel, miegyébbel felszerelkezve gyalogszerrel elindul a városba, hogy még a főtárgyalás előtt láthassák a vizsgálati fogságban ülő nagypapát. Eddig minden a köznapi valószínűségek mentén alakul, ám a gyalogút során valószínűtlen dolgok sora történik: a családtagok egymás után tűnnek el a történet tárgyi valóságából. Mintha átesnének egy másik valóságba, talán azokon a titokzatos lukakon, amelyek ezen a valóságon, a mi realisztikus tapasztalati valóságunkon nyílnak, bár szabad szemmel nem láthatók – hogy mi is történt valójában, nem kapunk semmiféle magyarázatot; pontosabban bármi történt is, nem „valójában” történt. És persze kétszeresen is értelmetlen a történet: aki a családból végül odaért a börtönhöz, dolgavégezetlenül kellett hazaindulnia, ugyanis – mint az írás utolsó mondatából megtudjuk – „a politikai foglyoknál aznap nem volt látogatás–.

A kötet második elbeszélésének (A zongora) is hasonlóan realisztikus a kiindulópontja: egy szörnyen hideg decemberi reggelen nagyapát a kútkávára fagyva találják a szomszédok. Ám családja tagjainak esetében – teljességgel megmagyarázhatatlan módon – a természet bizonyos törvényszerűségei felfüggesztődnek. Kiderül, hogy nincs szükségük meleg holmira, a hideget nem érzik, jégtől-hótól nem fagy át a kezük, a házban nincs szükség fűtésre, ajtót-ablakot tárva-nyitva hagyhatnak. Aztán megy tovább a történet, amely a nagyapai örökség, egy zongora körül forog; ez végül az utcára kerül, ahonnan ellopják, miközben kiderül, hogy hatalmas érték volt, amint ezt nagypapa mindig is hangsúlyozta, ugyanis a zongora lábai színaranyból készültek. Volt – ugyanis másnap reggelre a zongoralábakat ellopták. A család viszont újra érzi a hideget: bundát kell venniük és gyorsan befűteniük a házban.

Akár időrend véletlene, akár tudatos írói döntés volt ezt a két elbeszélést az élre sorolni, nagyon jó helyre kerültek. Szinte ars poetica-szerűen vezetik be az olvasót Majoros módszerébe, és adnak mintát írói látomásából. Mindkettőben a hagyományos, kisrealistán anekdotikus elbeszélésformán nyílik hirtelen rés, amelyen keresztül valamiféle kafkai és borgesi enigmatikus allegóriára, fantasztikus példázatra esik az olvasó pillantása; mindkettő jól mutatja Majoros irodalmi elkötelezettségének kettősségét, egyben ennek a kettős elkötelezettségnek az ironikus-önironikus belső feszültségét: a hagyományos valóságirodalom iránt egyfelől és a fantasztikum, sőt adott esetben egyenesen a fantasy és a science-fiction iránt másfelől. (Majoros régebben egyébként írt szabályos, „műfajszerű" science-fictiont is, a Meghalni Vukovárnál-ban pedig fontos motívumként és eligazító analógiaként léptette fel a műfaj két klasszikusát, Wellstől Az időgépet és Asimovtól A halhatatlanság halálát.)

Ez a képlet – számtalan izgalmasan különböző változatban s a megvalósítás igen széles fokozati skáláján mozogva – vezérli a kötet majd minden elbeszélését, közöttük a sok-sok bácskai történetet, bennük önéletrajzi elemekkel, vissza-visszatérő, újabb és újabb írásokban felbukkanó szereplőkkel. Van, hogy ezek a történetek közelebb húzódnak ennek a kettős elkötelezettségnek az anekdotikus-realisztikus pólusához, például az olyan, már a háborús körülmények közepette játszódó történetek, mint A hereliszt szezonja című, s itt még valamiféle aktuálpublicisztikai hang is beszűrődik – egyáltalán nem zavaróan – az írásba. De a másik, idegen és érthetetlen valóság itt is mindig közbelép, a mérsékletlen éghajlat vihara itt is elfújja a reményt, s kegyetlen iróniával szörnyű vagy legalábbis igen kellemetlen következményekkel bünteti a szerencséjében – más néven: a valóság önmérséklő képességében – megbízó embert. Apróságokból, figyelmetlenségekből, véletlenekből így támadnak véres, ám teljességgel értelmetlen tragédiák mindenfelé, ahová csak nézünk a kötetben – a létezést a semmi lyuggatja lidércesen céltalanná, s ehhez elég egy olyan aprócska kellemetlenség is, mint az Emberrel esik meg című novellában, amelynek főszereplője véletlenül szarba tenyerel.

S van, ahol ezt a lyuggatást duplára csavart iróniával teszi a semmi, mint például A Tollaskígyó című elbeszélésben, ahol a sors kiszámíthatatlan kegyelméből nem történik meg, aminek a köznapi valószínűségek alapján meg kellene történnie: Százhússzal vágtattunk a traktorokkal és kukoricakombájnokkal telezsúfolt úton, olyan fáradt olajból származó tócsák között, amelyek egyenként is halálos veszélyt jelenthettek volna, de nem történt semmi bajunk. Egy benzinkútnál éppen az odaérkezésünk pillanatában mondott csődöt a traffipax, távolabb az árokban frissen összetört kocsironcs füstölgött. Egy szénát szállító pótkocsiról éppen mögöttünk dőlt az útra a rakomány – Perica a visszapillantóból tisztán látta a szanaszét pattogó bálákat –, az egyik kanyarban utolértünk és megelőztünk egy biciklistát szétlapító teherautót, néhány kilométerrel odébb már éppen csak pislákolt a röviddel előbb kigyulladt kukoricatábla.

A kötet végén olvasható két utolsó elbeszélés érezhetően különbözik a többitől. Mindkettő távol került a bácskai élményanyagtól, a falusias-vidékies színek hiányoznak belőlük, elbeszélés-technikájuk sem tartja a – mégoly ironikus – rokonságot a hagyományos novellaformákkal. Pusztulás, vér, halál és őrület – ezekről szólnak. Azaz ugyanarról, csupán másként, mint a korábbiak. Az Emberrel esik meg első két novellája az eddigi kisprózai munkássághoz volt kulcs és bevezető – talán nem tévedünk, hogy az utolsó kettő viszont a jövőbe mutat, új szakaszt ígér Majoros máris rangos elbeszélői pályáján.