Gyurgyák János újabb nagymonográfiát írt: korábbi könyvei, főképpen a 2001-ben megjelent A zsidókérdés Magyarországon című nagy könyve után újabb, most a magyar nemzeteszme történetét vizsgáló hatalmas kötetet tett az asztalra. Bár a recenzensnek nem ildomos kilépnie a tárgyalt mű világából, annyit azért meg kell jegyeznie, hogy a mostani időszakban annyi minden más vonja el az értelmiségiek figyelmét és hajlandóságát a munkától, hogy már önmagában is feltűnő, ha valaki következetesen a munkának szenteli a figyelmét, Gyurgyák János pedig vaskövetkezetességgel halad a maga számára kijelölt úton, ami a legtágabb értelemben talán azzal függ össze, hogy miképpen is éljen a szellemi meghatározottságok között és azokhoz hogyan viszonyuljon az értelmiségi ember.

Másképpen: ha valaki komoly szellemi igényességgel körülnéz a világban, akkor a körülötte lévő eszmékhez, téveszmékhez, rögeszmékhez valahogyan kapcsolódnia kell, méghozzá úgy, hogy azok történetét, és mai hatóerejét is ismeri. Gyurgyák a maga személyes érintettségét ezeknek a kérdésköröknek a tisztázásában egyetlen pillanatig sem tagadja, ebben a könyvében is érinti. A népi-urbánus ellentétet folytató értelmiségi csoportok mellett annak a fiatal értelmiségiekből álló csoportnak volt a tagja, mondja, amelyik egyre növekvő ellenszenvvel figyelte „az őket megelőző nemzedékek régi sérelmeket felhánytorgató és avitt szemléletét, ostoba és önsorsrontó harcát.” Régebben, akárcsak pár évtizeddel ezelőtt is, a körültekintés minden nemzedékre ráháruló feladatát az esszéisták végezték el, talán a korváltással függ össze, hogy, ahogyan azt Gyurgyák János észrevette és rögzítette, a metaforikus esszé önálló irodalmi műfajként anakronisztikussá vált, mivel „a társadalomtudományi képzettségű és műveltségű értelmiségi elitnek ... már nem volt és ma sincs hallása a szubjektív-esszéisztikus hangra.” A tisztázás szándéka a kormozgásokból következően szinte egyéni feladattá változott, a műfaj pedig a nagy, tájékozódó esszék helyett alapvetően tudományossá.

Gyurgyák János könyvei jól mutatják, hogy a személyes érdeklődés és érintettség hogyan formálódik át, illetve miképpen jelentkezik immáron tudományos feladatok mozgatójaként. Korábbi munkái hasonló sajátosságokat hordoztak a mostanihoz, azt mutatták, amit a mostani könyv is, hogy a tudományos körülhatárolás sok esetben kioltja a személyes hangoltságot, vagy: zárttá, valójában a múlt jelenségévé teszi azt, ami az adott társadalomban is jelen van. Ezzel szemben jelentkezik előnyként a tudományos teljességre törekvés, ami az esszének soha nem feladata, s nem is tudja elérni egyetlen esszé sem. A másik sajátosság pedig az, s ezt is jól példázza a mostani kötet, hogy a szerzőnek jóformán alapkutatásokat kell végeznie, mert az adott szövegek korszakonként más és más, sokszor egymástól gyökeresen különböző interpretálása teljes egészében eltünteti az eredeti, az elsődleges szövegeket. Akkor tehát, amikor Gyurgyák János a magyar nemzeti eszme tizenkilencedik századi megjelenésétől a rendszerváltásig vizsgálta a különböző felfogásokat, az eredeti szövegeket kellett górcső alá vennie, ennek megfelelően könyve főszövegéből szinte száműzte a szakirodalmi utalásokat – ezeket végül a nagy terjedelmű, kommentárokkal ellátott bibliográfiájában tárta fel.

A választott módszer alighanem a korábbi történetírás kritikája is, hiszen a korábbi munkák vagy mindig valamelyik irány jegyében vizsgálták tárgyukat, vagy nem rendelkeztek a teljes anyag áttekintésének képességével, így Gyurgyák szinte – s meg kell jegyeznem, kényszerűségből – olvasókönyvet hozott létre, más kifejezéssel, leltárt készített: leíró eszközökkel majdhogynem a teljes elérhető anyagot elénk tárja, mintegy bemutatja, a felszínre hozza, a minősítés és az értékelés azonban sok esetben elmarad. Magam a Németh László-kutatásaimban találkoztam hasonló jelenséggel és akkor én is úgy döntöttem, ahogy a mostani könyv írásakor Gyurgyák János: legfontosabb az anyag feltárása és mozgástörvényeinek a tisztázása, az elemzés és az interpretálás akár egy második munkafolyamat tárgyát is képezheti. Gyurgyák egyébként akkor van elemében, amikor a különböző szövegek főtételeit, szerzők mondandóját, irányzatok és mozgalmak célkitűzéseit tisztázhatja, akkor, amikor megállapíthatja, melyik az a szöveg-együttes és eszmerendszer, vagy éppen összefüggésrendszer, amelyikkel a későbbiekben neki vagy éppen másvalakinek foglalkoznia kell. Leltára hatalmas leltár: gyakorlatilag tartalmazza mindazokat a szövegeket, amelyek a nemzeteszme szempontjából tárgyalandóak. Módszerét jól jellemzi az, hogy egy-egy író vagy mozgalom világának belső összefüggései jobban lekötik a figyelmét, mint maguk a tételek, s azokkal is kevesebbet foglalkozik, akiknek fogalmi-gondolati rendszerét nem kell kibontani, mert az az írásokból szinte önmagától kibomlik. így, paradox módon, éppen azokra figyel kevésbé, s terjedelmileg is kevesebbet foglalkozik velük, akik – Németh Lászlón és Szabó Zoltánon kívül – talán a legközelebb állnak hozzá, Bibó Istvánnal és Szűcs Jenővel, mivel az ő gondolkodásmódjuk a szépírókéval összevetve mégiscsak fogalmibb jellegűnek bizonyult.

Az anyag feltárása, rendszerezése hatalmas szellemi energiákat követelt, ne felejtsük, az erős önvizsgáló hajlammal megáldott és megvert magyar szellemi élet az elmúlt két évszázadban a nemzeti eszméhez való viszonyában határozta meg magát, s akkor még nem beszéltünk arról, hogy a legkülönbözőbb színű és árnyalatú politikai és ideológiai mozgalmak is többnyire a nemzeti eszmén keresztül beszéltek önmagukról. Azzal, ahogy Gyurgyák feltárja, bemutatja és összefüggések közé helyezi az alapvető szövegeket, gyakorlatilag a későbbi korszakok előtt is vállalja a felelősséget, hiszen aligha lesz valaki, aki az általa feltárt anyag újraolvasásának nekiveselkednék. A viszonyítási pontot Renan nemzetfogalmában találta meg: „A nemzet: lélek, szellemi alapelv. Ezt a lelket, ezt a szellemi principíumot két dolog alkotja, mely azonban voltaképpen egy. Az első a múltban gyökeredzik, a másik a jelenben. Az egyik: emlékek gazdag örökségének közös birtoklása, a másik: a jelenlegi megegyezés, vágy arra, hogy közösen éljünk, annak szándéka, hogy a továbbiakban is kamatoztassuk az osztatlanul kapott örökséget.” Munkájában több monográfia mutatja meg magát, ilyennek gondolom a tizenkilencedik századdal foglalkozó részt, ilyennek a polgári radikálisokkal foglalkozó tömböt, ilyennek a népi mozgalommal kapcsolatos fejezetet (Gyurgyák itt sokat foglalkozik a mozgalmiság kérdéseivel, tehát azzal, hogy az egymástól akár távol is álló alkotók, írók között létezett-e a mozgalmiság által megteremtett kapcsolat, s igenlő választ ad erre a kérdésre) s fontosnak tartom a Szabó Zoltánról, Bibó Istvánról és Szűcs Jenőről írottakat. Könyvében Gyurgyák kísérletet tesz a történelmi folyamatok és jelenségek átértékelésére, ilyennek kell látnunk Tisza István alakjának az elmúlt évtizedek értékelésével szembeni megemelését, Jászi Oszkár gondolkodásának a korabeli valósággal való szembesítését és Németh László gondolkodásának árnyalt és súlyához méltó elemzését. (Gyurgyák a Németh-jelenséget egészében is pontosan látja, ez abból derül ki, ahogyan utal az általa nem elemzett vonulatok jelentőségére.)

A Renantól elfogadott meghatározást Gyurgyák sem tekinti tértől és időtől függetlennek – nem is tekintheti, hiszen maga a könyv is tulajdonképpen a nemzeteszme módosulásait vagy változatait mutatja be. Az előző századforduló kapcsán írja: „A századfordulóra az eötvösi-deáki politikai nemzet koncepcióját ... már szinte senki sem vette komolyan. A modernitás beköszöntével új problémák egész sora jelent meg a színen (demokrácia, általános titkos választójog, munkáskérdés, zsidókérdés, merkantil-agrárius ellentét, politikai katolicizmus, keresztényszocializmus, polgári radikalizmus, szociáldemokrácia, agrárszocializmus, modern irodalom és művészet stb.), amelyekről ez a nemzetkoncepció jóformán semmit nem mondott...)”. Maga a könyv, annyi felemelő gondolat ellenére alapvetően pesszimisztikus – erre egyébként már a Vörösmartytól idézett cím is utal. A pesszimisztikus hangoltságot Gyurgyák így magyarázza: „Könyvemben éppenséggel azt a történeti folyamatot mutatom be, hogy a renani nemzetfogalomban kulcsszerepet játszó ’roppant szolidaritás’ és ’mindennapi népszavazás’ hogyan szorult háttérbe, vagy egyenesen veszett el a nemzetben.” Ennek a könyvnek a nagy tanulsága az, ahogy azt Gyurgyák megfogalmazta, igaz, példája csak a két világháború közötti időszakra vonatkozott, hogy a magyar világ feszítő ellentmondásiból csak egy kivezető út volt, „annak a szellemi Magyarországnak a megteremtése, amely politikai helyzettől nagyrészt független, s amelyet igazi életművek, mint például József Attiláé vagy Bartók Béláé hozhatnak csak létre.”

A felmerült kérdésekre a mostani keretek között még csak példákat sem hozhattunk – ám, ha Gyurgyák János folytatja vállalkozását, akkor neki, ahogy az előszóban jelzi is, vagy más valakinek éppen azzal kell foglalkoznia, hogy a Szűcs Jenő által emlegetett lehetségesség határain belül miért így történt a magyar történelem. Ami azt is jelenti, hogy a Gyurgyák János által feltárt teljes anyag még az egységes, pontosabban szólva az idő mozgásait is figyelembe veendő értékelésre vár. Annak, aki kísérletet tesz a magyar nemzeti eszme időbeli megmutatkozásainak elemzésre, összevetésére, a megvalósíthatóság kérdéseivel, a meghatározottságokkal és lehetőségekkel is szembe kell néznie.