Az a mondás, hogy „a pokol kapuja belülről van bezárva” és, teszem hozzá, a kulcs a zsebünkben van (pszichiáterek szokták bátorítani ezzel saját bűvkörükből kitörni képtelen betegeiket, akik háttal támasztják be, hogy lehetőleg ne is lássák az ajtót, amit egyébként ki akarnának nyitni), ebben a könyvben is igaz, és itt is több száz oldal és főleg év kell hozzá – hogy továbbra se nyíljon ki. És a kulcs most is ott hever látványosan azok orra előtt, akik a kapukat döngetik.

Miért nem sikerül hát kinyitni a kaput, sem a betegeknek, sem a BT, azaz a regénybeli Babilóniai Társaság hét tagjának? Akik egyébként Istár kapujában állnak, hogy megtalálják az elzárt titok kulcsát? Én is álltam Istár kapujában, a mitológiai vagy inkább hosszú ideig annak hitt Babilónia nyolc kapujának egyikében, de nem Irakban, ahol száz éve fedezte fel egy német régész (és ahol az ősi várost Szaddam Húszein saját arcképeivel díszítette), hanem a berlini Pergamon Múzeumban. Lelkesedés nélkül néztem a hatalmas, i. e. VI. századi csodát, oroszlánokkal, sárkányokkal, egyszarvúakkal és gazellákkal ékesítve, amely saját környezetétől elszakítva, mint egy torzó a nyugati világban találta magát, amihez semmi köze, legfeljebb köszönetet mondhat neki, hogy tisztelettel megőrizte. Ahogy a Nyugat elmozdította a helyéről ezt a hatalmas, díszes kaput és szinte köré épített egy rideg múzeumot, szomorú látványt nyújt. Valami nincs a helyén – ez a múzeum régi, ma már nem biztos, hogy ugyanúgy érvényes eszméje.

A kortárs török szerző, Pala Iskender hatalmas tudás és műveltség birtokában van, hát akár egy elképesztően valószerűtlen történetet is elmesélhet. Mivel mindent tud arról a korról és kultúráról – pontosabban: korokról és kultúrákról –, amelyről ír, képzelete is szabadon szállhat: ugyan nem valószínű, hogy mindaz, amit leír, megtörtént, de legjobb tudása szerint nem is cáfolja semmi. S az olvasó kényelmes biztonságban érezheti magát: nem fogják becsapni. Még ha története legmélyén egy a kaldeusok által elrejtett titok és annak megfejtése áll is, amely titok az űr kapujáról szóló babilóniai tanítás lenne, amelyet a kaldeus tudósok kóddal elzártak az azóta eltűnt városban. De Pala Iskender nem törekszik valami új tanítást, egy új hókuszpókuszt létrehozni ebből – pedig megtehetné, a hamis próféták és egyházalapítók ismeretei és fantáziája is birtokában vannak –, csakhogy nem hiszi magát az igazság letéteményesének, hanem szórakoztatni akar. Mert török, tehát szórakoztat és regényt ír. Mert mint írja, a mulatság és harc, „a győzelem és a szórakozás a szeráj két leglátványosabb eleme”.

A kapu egyébként török eredetű szó a magyarban, kapi, mondják ők, akik ránk hagyták a fényes bevonulások és az erőt jelképező nagyság kapuját, ezt az inkább hatalmi szimbólumot, olykor építészeti csodát, mint funkcionális egységet. A Top kapi, a híres isztambuli szeráj kapujábanjöttem rá erre, amikor látogatóként bevonultam.

És hősünk is többször átmegy e kapun. A Top kapi kapuján, meg egyszer az Istárén is, de az űr kapuja zárva marad előtte. Ez a hős egyébként a XVI. században született, és ma is él. Minthogy nem más ő, mint egy könyv – egy kézirat, amely a nagy török költő, Fuzúli szerelmes költeményét tartalmazza a keleti irodalom legendás szerelméről, Lejláról és az őrült Medzsnúnról. Fuzúli, a három, azerbajdzsáni török, perzsa és arab nyelven alkotó költő is e szinte határtalan, sokszínű, -nyelvű és kultúrájú török birodalom szimbólumává emelkedik. A csodás, miniatúrákkal illusztrált, számos másolatban is létező kézirat pedig a regénybeli megfejtendő titok hordozója. A regény szerzője nem is választhatott volna jobb köntöst irodalmi és írói tudását leplező trükknek: mert a vers halhatatlan, akár a szerelem, s egyben a nagy költő és az egész, magyarul felfoghatatlan (merthogy alig van lefordítva) gazdagságú török irodalom iránti rajongásának kifejezője. És mert a klasszikus török irodalom nem a lélek rejtelmeit kutatja, hanem a szerelem kínjait és a világ szépségét énekli meg, a „kézirat”, vallja, nem tud megbarátkozni a (nyugati) Moliére és Shakespeare műveivel, ahol a szerzők a szereplők lelkivilága titkainak tiszteletben tartása nélkül beszélnek róluk.

Fuzúli mester, a kaldeus titok megőrzője a szerelmes költeményben rejtjelezi a tudást, amelyet majd valakiknek meg kell fejteniük. Heten vannak a Babilóniai Társaság tagjai, és szinte kezdettől fogva tudnak arról, hogy az egyedi kézirat tartalmazza a kapuk nyitját. Üldözik is, századokon át, adják-veszik, tépik, elemzik, hányódik, imádják, olvassák, főleg keleten, de nyugaton is. Nők ölelik gyöngéden keblükre, férfiak cincálják. A kézirat kalandregénye, úgy tűnik, kimeríthetetlen. Mert a felnyitandó kapu mögött nemcsak az űr titkai, a kaldeusok tudása lapul, hanem, mint egy rendes kalandregényben illik, jókora mennyiségű arany is.

Ám a bonyolult kód kiolvasásához sok minden kell. Ismerni kell a szerelmet, mert csak így lehet megfejteni a verset. Ez egy. Kettő: a szerelem és a titok összefüggését is meg kell érteni. Három: a tudományt előbbre valónak kell tartani az aranynál. Négy: a társaság hét tagjának mindenben egyet kell értenie. Azaz, ha szabad, egy nyelvet kell beszélnie. És itt vagyunk a babilóniai Bábel tornyánál. Amely azért romboltatott le, mert az emberek nem értették meg egymást. Elég ránézni erre a négy feltételre, máris rájön az ember, hogy miért nem sikerül azt a bizonyos, általa bezárt kaput kinyitni.

Szinte hihetetlen, hogy Babilont – a szó akkád nyelven azt jelenti: isten kapuja – és benne az Istár-kaput csak 1899-ben kezdte el feltárni Róbert Koldewey német autodidakta régész. A XIX. század végének nagy régészeti lázában ásta ki, akárcsak a nemlétezőnek hitt Tróját egy másik német. Róbert Koldewey is megjelenik e könyvben, mint a lezárhatatlan történet egyik utolsó szereplője. Pedig Koldewey bírt azzal a kitartással, kíváncsisággal és makacssággal, ami a tudás megszerzéséhez kell. A regényíró szerint csak egy feltétel nem teljesült a négyből. Merthogy, szövöm tovább magamban a történetet és találgatok, az 1914-ig tartó ásatásai nyomán a díszes, aranyozott kapuk ma a Pergamon Múzeumot ékesítik...

Minél nagyobb egy helynek a mitologikus kisugárzása, minél több legenda szövi be az amúgy láthatatlan, elveszettnek hitt vagy eleve kitalált várost, helyeket, eseményeket, annál kevésbé merül fel az emberben, hogy tényleg a nyomába eredjen a valóságnak. Hány mű filozofált már Bábel (héber jelentése: összezavart) tornya fölött, ábrázolta Szemirámisz függőkertjeit, míg el nem jött egy régész, hogy kiássa. De az is igaz, hogy ahhoz, hogy ez a régész eljöhessen, fel kellett halmozódnia egy olyan tudásnak az emlékezetben, amely őt – még ha innen nézve későn is – létrehozta. Több mint kétezer évet kellett várni arra is, hogy valaki ellenőrizze, hogy igaz-e, hogy az Athén és Spárta közötti távolság, 245 km – mint erről Hérodotosz hírt ad – lefutható úgy, hogy a futó egyik nap elindul, és másnap már odaér, mint tette ezt az írás szerint a kiváló athéni futó, Pheidippidész. Miltiadész ezt a hivatásos futót küldte Spártába a marathóni csata előtt i. e. 490-ben, hogy segítséget kérjen a perzsák ellen Leónidasz királytól. Jöhetett bármilyen kor, amely a görögséget kultiválta, reneszánsz, klasszicizmus, amely a görög tudást és művészetet istenítette, tudományok és kutatások, Pheidippidész tudása mitologikus maradt. Négy brit futó ellenőrizte 1982-ben, hogy lehetséges-e a teljesítmény. Azóta verseny is létezik e távon, Spartathlonnak hívják, és sok ezer ultrafutó bizonyította, hogy megtehető 36 órán belül. Tengernyi jó török író lehet ma is, tűnődtem olvasás közben. A kortársak közül csak Orhan Pamukot ismerem, akit Nobel-díja tett a világ számára láthatóvá. Olyan ez, mintha hajózás közben egyetlen delfint pillantanánk meg, pedig tudjuk, hogy hatalmas rajok, kis és nagy halak úsznak alattunk, körülöttünk. Pala Iskender bőven idéz török költőket – a próza nyilván későbbi formája az irodalomnak –, ebben a magas (török) kultúrát és nyugati regényformát vegyítő könyvben, ahol a XVI. századi versformák egy szabályos krimiregénnyel olvadnak össze. Nem a lélek rejtelmeit kutatja – mint idéztem, el is ítéli a lélekbúvárokat –, inkább olyan, mint egy nagy, keletet és nyugatot átfogó, századokon át tartó ütközetről készült, végtelen részletességű körkép, az elmúlt háromszáz év török történelmével, politikai viszontagságaival. Rengeteg pontosan megfestett alak vonul fel itt, akinek mind, így vagy úgy köze van a könyvhöz. De ebben az ütközetben a szerző – szemben kortársával, Orhan Pamukkal, akinek szelleme jobban megosztott nyugat és kelet között –, Pala Iskender mindig a keleti csapatoknak drukkol, és a gyaurok közül hazavágyik Isztambul dombjai közé.