A kiállítás műveinek legnagyobb közös nevezője az ember szó fogalma, pontosabban az emberi egzisztenciáról alkotott képünk átalakulása a huszadik században. A folyamatot az optika és az ismeretelmélet egymástól egyáltalán nem független fejlődése is markánsan befolyásolta. Az optika azonban itt és most nem pusztán a fénytant, hanem mindazt a technikai és konceptuális apparátust jelenti, amely a 21. század elején – a Helyszínelőktől a Dexteren át a Hazudj, ha tudsz című televíziós sorozatig – megrajzolja az emberi test és az abban lakozó emberi szellem képét. Az ismeretelmélet kapcsán érdemes kiemelni azt a diskurzust, amely Michel Foucault-tól Katherine Haylesig ívelően az ember és a humanitás fogalmát próbálta adaptálni az orvostudomány, a biológia, az informatika és a kibernetika új eredményeihez. Manapság ezt a diskurzust poszthumanistának is szokták nevezni, mert a humanizmustól eltérően már nem annyira az ember és az emberi természet (biológiai és pszichológiai értelemben vett) lényegével foglalkozik, mint inkább a határokkal és az átmenetekkel, a köztes dimenziókkal és a hibrid jelenségekkel.

A kiállítás képi világát mindazonáltal nem annyira az episztemológia, mint inkább az optika hatja át. Az egyes életművek ugyanis azt vizualizálják talán a leglátványosabban, hogy az egyes alkotók milyen képekből és történetekből építik fel hőseiket, és azokon keresztül saját magukat. A kiállítás nyitánya is a film világát idézi fel a legerőteljesebben. Fülöp Gábor az X-akták alapján hozza létre zavarba ejtően élethű UFO gyermekeit. Czene Márta pedig Roman Polanski filmjének (Iszonyat) festői adaptációján keresztül konstruálja meg saját testéről és szelleméről alkotott képét. Fülöp és Czene rögtön a kiállítás elején játékba hozza a naturalizmus fogalmát, egyrészt a faszobrászat, másrészt a fotográfia optikáján keresztül. Ez az optikai perspektíva ráadásul csak még összetettebbé válik Szabó Eszter és Magyarósi Éva esetében, akik saját rajzaik és akvarelljeik felhasználásával alkotnak személyes hangvételű animációs filmeket.

Czene Márta: Mi van veled? (Roman Polanski: Iszonyat) (részlet), 2010, akril, olaj, farost,110 x 147 cm, Fotó: Berényi Zsuzsa

A filmek felől nézve Verebics Ágnes és Moizer Zsuzsa kiállított festményei leginkább „gótikus” hatást kelthetnek, rémregényekre és kísértetfilmekre engednek asszociálni, miközben a szubjektum testi és lelki határait kísérlik meg vászonra vinni. Velük szemben Kis Róka Csaba nem annyira a pszichothriller, mint inkább a darabolós horror filmes világát kapcsolja össze a romantika festészetének kolorizmusával és testképével, miközben fallikus asszociációi a pszichoanalízis kultúrájához vezetnek. Látszólag a test roncsolásához lehetne kapcsolni Péli Barna plasztikáit is, miközben torz figurái a szubjektum kapitalista dinamikáját vizsgálják, épp úgy, mint Szabó Eszter „vásárlói”. Jóval játékosabban és esztétizálva nyúl ugyanehhez a kérdéshez Kovách Gergő, miközben humanoid állatai ugyanolyan kísértetiesek, mint Verebics kompozíciói vagy Szöllősi Géza egyszerre abszurd és horrorisztikus preparátumai.
A humor és a horror mezsgyéjén bontakozik ki Máriás István (aka Horror Pista) és Karácsonyi László diorámáinak emberképe is; ők mitológiai és paleontológiai perspektívában tárgyalják újra az emberi természet kérdéseit. Karácsonyi mitológiája a keresztény bestiáriumoktól a kortárs képregényekig ível, sőt egyes figurái még politikai konnotációkat is keltenek, ez pedig Kis Róka és Fülöp Gábor humanizmusától sem idegen. Innen már csak egy utolsó lépés a szerző és a szerzőség reflexiója, a művészi identitás direkt és ironikus beemelése a műbe, ami Nyári István, Győrffy László és Magyarósi egyes műveit is jellemzi. Ezzel egy újabb ördögi kör zárul be a kiállítás végére, hiszen a szubjektum mai helyét és fogalmát firtató alkotó azzal is kénytelen szembesülni, hogy a szubjektum mai képét ő maga is alakítja s formálja a saját fantáziáin és figuráin keresztül.
                                                                                       Hornyik Sándor kurátor