Azt sem érti, hogy miért pont őt, a vidékit választották ki a kétszáz jelentkezőből. Őt, akinek egyetlen könyvét sem fordították le németre; ez persze még gyanakvóbbá teszi az összeesküvés elmélettel megspékelt, identitászavarral küszködő ösztöndíjast. Ezért aztán az egyszerre népies és urbánus névre keresztelt Jobbágy Valentin, fiatalosan középkorú magyar író, sejtelmeit igazolandó (cáfolandó) nyomozásba kezd. Olyan ősi, következésképpen megválaszolhatatlan kérdésekre keresi a választ, hogy ki is voltaképpen ő, és mit keres ott, ahol éppen van. No meg persze, hogy mi áll a véletlenek és esetlegességek labirintusának látszó vélt predesztinációk mögött. Miféle elvek szerint működik a kiderítetlen gyilkosságok képében felbukkanó káosz egy kisváros amúgy dögunalmas (t)rendjében. A könyvbéli író számára rejtélyes események megtörténtek-e, vagy csupán a magánvilágot teremtő elme termékei? P. Sz. és narrátora-teremtménye agyműködéséé, avagy a mű, szerzői szándéktól függetlenedő önmozgásáé? Esetleg az olvasói önkényé? A regény (egy, a regény mibenlétéről írt regényé kivált) a viharos tengeren hánykolódó, irányíthatatlan hajó.

Mivel Podmaniczky vérbeli szépíró, aki abból dolgozik, amije van, a filozófiai kistraktát titkokkal és sejtésekkel teli történetbe csomagolja, egy olyasféle Dürrenmatt krimibe (vö.: A megfigyelő megfigyelése), amelyekben a Borges-féle ősi kételyek szelleme kísért. A nagy kérdések természetesen sohasem válaszolhatók meg; az olyanok például, hogy az irodalom a világ (következésképpen önmagunk) élveboncolásának eszköze, tárgya vagy produktuma? A megírását (egyáltalában az írást magát) övező bizonytalanságok szócsöve, vagy éppen ezek élő cáfolata? Stb., stb. Mindenestre, aki olyan mondatot bír leírni leharcolt hőséről, mint Podmaniczky a 117. oldalon („Olyan volt, akár egy kőre pottyant hideg krumpli”), annak az írás mindenekelőtt az írásról szól. Az ilyen író aztán olyasfajta rosszallással néz okoskodó kritikusára, „mintha állatkert büféjében érdeklődne a szendvicsbe fogott hús eredetéről” (126. o.).