Hermann Róbert legújabb könyvének méltatója számára nehéz említés nélkül hagyni a szerző eddigi nagyon figyelemreméltó és rendkívül gazdag munkásságát. Hiszen egy sokkötetes hadtörténészről, az 1848-49-es szabadságharc elsősorban katonai, de emellett politikai történetét régóta kutató szerzőről van szó, aki szerkesztőként, lektorként, kötetek sokaságának publikálójaként a szabadságharc katonai irányításával, hadszervezetével, politikai viszonyaival és hadműveleteivel elmélyülten foglalkozik. Ha csak említés szintjén soroljuk fel imponáló teljesítményének momentumait, akkor is kiderül: az itt és most áttekintendő kötetet megelőző írásokban felhalmozott szakmai tudás ebbe a könyvbe is átszivárogott.

Hermann Róbert 1998-ban Szemere Bertalanról írt életrajzot az Új Mandátum Kiadó Magyar Szabadelvűek sorozatában, és sajtó alá rendezte két kötetben a Zala megyei kormánybiztos, Csányi László iratait. 2002-ben a Szemere-biográfia rövidített változata megjelent a Pannonica Kiadónál, amely szintén ebben az évben, Kossuth Lajos élete és kora címmel adta közre Hermann szélesebb olvasóközönség számára is élvezetes életrajzát a szabadságharc legismertebb szereplőjéről. 1999-ben jelentette meg a Heraldikánál az 1849-es abrudbányai tragédiát összefoglaló munkáját, s szintén 1999-ben szerkesztette az ihászi csata emlékére kiadott kötetet is. E termékeny év során adta ki továbbá Máriássy János visszaemlékezését könyv alakban. Hermann Róbert 2001-ben és 2004-ben két, a szabadságharc hadtörténetével foglalkozó, történeti irodalmunkban igencsak szükséges kötetet publikált. A szabadságharc hadtörténetét a Korona, A szabadságharc nagy csatái címut pedig a Zrínyi adta ki. 2003-ban a Corvina gondozásában a magyar történelem 16 legnagyobb ütközetét bemutató reprezentatív könyvet írt a téma iránt érdeklődőknek. Klapka György kissé háttérbe szorított alakját Borsi-Kálmán Bélával és Urbán Aladárral együtt világította meg 2001-ben, majd 2002-ben kiállítást rendezett a Katona József Múzeumban Kossuth Lajos és kortársai címen.

Ez a hosszú, de méltó megemlékezés az igen termékeny szerző munkásságáról jól mutatja, hogy vele kapcsolatban a szabadságharc tágabb korának, had-, illetve politikatörténetének avatott ismerőjéről beszélünk. Legújabb, 2007 közepén megjelent kötete az 1848-49-es idoszak katonapolitikai vegykonyhájába avat be minket, ahol a főszakács Kossuth Lajos volt. S hogy ott mit főztek ki – folytatva kissé (tudatosan) demitologizáló hasonlatunk fonalán –, az nagyban függött a szabadságharc tényleges politikai vezetőjének habitusától és politikai preferenciáitól, de a törvényes Batthyány-kormány rá hagyományozott struktúráitól is. Kossuth – talán nem meglepő, amit mondunk – nagy ambíciókkal, ezt az esetek többségében – de nem mindig – lefedő tehetséggel és még ezeknél is nagyobb tervekkel rendelkezett, a reformkortól kezdve a szabadságharcon át egészen élete végéig. A szabadságharc kimenetele pedig, ha nem is kizárólag, de nagyban függött tőle. Ezt a történeti összefüggést szem előtt kell tartanunk, ha a szabadságharc belső logikáját meg szeretnénk érteni, hiszen a politikai és a katonai döntések meghozatalára jelentős befolyással bírt.

Hermann Róbert kötetében három nagy kérdés lehetséges válaszai köré csoportosítja mondanivalóját. Elsőként azt vizsgálja, hogy az első önálló magyar hadsereg létrehozásában Kossuth kezdeményező szerepe megkérdőjelezhetetlen-e, vagy azt inkább a Batthyány éra alatt megtett lépések csapásán való továbbhaladás eredményeként kellene kezelnünk? Második fő kérdése, hogy a magyar honvédség tábornoki karának összetétele vajon függött-e, és ha igen, mennyiben, milyen irányokban Kossuth antipátiáitól? Az utolsó eldöntendő ügy, hogy a hadsereg élére kijelölt személyek megfelelő és sikeres „humánpolitikáról” tanúskodnak-e? A kérdések megválaszolása a bevezetőben megemlített fontos, Kossuth emigrációs éveiben kialakult nézetének támogatásával történik, amely szerint a szabadságharc ikonja utóbb saját tévedésének minosítette, hogy nem ő volt a kritikus időszakban a magyar hadsereg főparancsnoka.

Hermann Róbert vizsgálódásait igen körültekintően és bámulatosan széleskörű adatolással végezte. Az első dilemmát a következőkkel oldja fel: „a honvédség létrehozása nem Kossuth, hanem Batthyány Lajos miniszterelnök kezdeményezése volt” ugyan, de a nemzetőrség, a szabadcsapatok és a külföldi légiók megszervezése és a hadsereggel együtt való bevetése már az ő nevéhez fűződik. A második kérdés tárgyalásakor Hermann kifejti, hogy a magyar tisztikar létrehozása egyértelműen az Országos Honvédelmi Bizottmány élén álló Kossuth érdeme. A szabadságharc alatt Kossuth a hadviselés politikai irányítását lényegében magának igényelte, az előléptetésekben és a kinevezésekben vezető szerepet játszott, s éppen emiatt a katonai hierarchia alakulásában gyakran tükrözodött vissza a Kossuth és a tisztikar tagjai közti politikai reláció természete. Hermann az előzőekhez hasonlóan, azaz részletekbe menoen vezeti végig az olvasót a fővezérség kérdésének alakulását leíró fejezeteken is. Ezekből kiderül, hogy Kossuth szívesen döntött a fovezérek helyett és többször vonta saját kompetenciájába a katonai vezetok feladatait. Így nem véletlen, ha a szerző megállapítása szerint „Kossuthban időről-időre megfogalmazódott a meggyőződés: a honvédség főparancsnoki tiszte csak az ő kezében lenne a legjobb helyen.” Persze, ezzel mások – például Görgey – nem értettek egyet. Éppen erről, a Kossuth-Görgey vita jellegéről tudunk meg sokat Hermann könyvéből, ahol ez hadügyi, illetve katonapolitikai szempontból tárgyaltatik. Végül, a harmadik kérdés igen szofisz-tikált megközelítésének konklúziója így hangzik: a szabadságharc alatt többször elofordult, hogy Kossuth „a politikai megbízhatóságot helyezte a szakmai teljesítmény fölé”, ami különösen látható a Görgey személyével kapcsolatosan elkövetett hibáiból.

A kötet táblázatokkal, adattárral, névmutatóval, német és angol nyelvu rezümével zárul. Nyugodt szívvel mondjuk, hogy aligha lehet bármi fontosat hozzátenni a témához egy ilyen imponáló adatgazdagságú s ráadásul jól megírt könyv megjelenése után.