A keramikusszakma új értékeinek országos áttekintését felvállaló kerámiabiennále rendezvénysorozat 1968-ban kezdődött pécsi múzeumi kezdeményezésre. Negyven évvel később, 2008-ban, a XX. Országos Kerámia Biennále megrendezését követően a szervezők döntési kényszerbe kerültek. A miképpen tovább kérdése ugyan már több évvel korábban felvetődött, de e kerek évforduló, valamint a 2010-es Pécs Európa Kulturális Fővárosa beruházásai körüli bizonytalanság - amely a kiállítótér elkészültére is érvényes volt - mind odavezettek, hogy elhalasztottuk a következő biennále megrendezését. A halasztás melletti döntés tartalmi oka azonban az az adatokkal is alátámasztott felismerés volt, hogy a két esztendő túlságosan rövid időtartam kiérlelt, új művek létrehozásához, s kevés az újonnan végzett keramikusok karakteres megjelenéséhez is. Különösen akkor, amikor nem csak a kerámiaművészet, de a kulturális, művészeti élet egésze is bizonytalan, válságos helyzetben van. Hosszabb terjedelmű elemzést igényelne az országos biennálék - ezen belül a kerámiabiennálék - megváltozott szerepének, jelentőségének tisztázása. Túlnyúlik ez egy kiállítási forma működésének a vizsgálatán, hiszen az oktatástól a nemzetközi művészeti trendekig, a gazdaság és a (műtárgy)piac állapotától, az egyéni alkotói motiváltságtól a tehetségig/tudásig találunk befolyásoló, módosító tényezőt, és okokat...

Ezért csak pillantást vetve az elmúlt 20 biennále részvételi adataira, feltűnik, hogy míg az 1968 és 1996- os intervallumban (persze, hullámzó adatokkal) 54 és 71 között volt a kiállító művészek száma, addig ezt követően rendre 50 fő alatti számot kapunk, mégpedig csökkenő tendenciával úgy, hogy 2008-ban beállt a 25 fős minimum. A résztvevők névsorára tekintve az állapítható meg, hogy több-kevesebb rendszerességgel, egy körülbelül 30-40 fős alkotói csoport az, akik a biennálék törzsgárdáját képezik. Azaz a kívánatosnál jóval kevesebb az új résztvevők aránya.
A fentiek ismeretében nem lehet meglepő, hogy rendezőként izgatottan vártam, milyen lesz az alkotók körében az immár négyéves ciklusra tervezett kiállítássorozat első eseményére, a Magyar Kerámia 2012 kiállítás felhívására a fogadókészség. Hányan  lesznek, kik és milyen művekkel jelentkeznek? Természetesen voltak pozitív előjelek, többen érdeklődtek, lesz-e újra biennále, lesz-e továbbra is szakmai fóruma az alkotóknak. A 97 pályázó és a közel 300 mű pozitív, figyelemre méltó válasz a kérdéseimre. A szakma aktív tagjai igénylik, fontosnak tartják e fórumot. A válogatást követően 47 művész mintegy 100 munkáját állítottuk ki a felújított Modern Magyar Képtárban.
A különleges gazdagságú és változatos anyag rendezése komoly kihívást jelentett. Voltak maguknak önálló teret követelő művek, amelyek mellé, közelébe igen kockázatos volt más alkotást helyezni, míg voltak azonos, rokon szellemi tartalmú, egymást jól érző művek, s voltak hasonló formavilágú alkotások.
És persze szép számmal olyanok, amik másik mellé csak megszorítással sorolhatók.
A XX. Országos Kerámia Biennále első díját 2008- ban, Boldizsár Gergellyel megosztva, Fekete László nyerte. Az ő két nagyméretű trófeája, vagy talán inkább áldozati kelyhe (Brutális trófea, 2011; Tetovált lovas - Trófeaszerű bedaráló komplexum, 2012) fogadja a kiállítótérbe lépőket. Összetört elemek, fragmentumok, apró figurák, feliratos táblák összeragasztásával létrehozott, brutális hangulatot árasztó monumentális léptékű emlékművek ezek számomra. A „Minden Egész eltörött” véglegességének épp úgy, mint az adornói mondatnak, miszerint ,/Auschwitz után nem lehet verset írni”. Súlyos köszöntője ez a látogatónak bizonyára, amely hatást csak első látásra szelídíti - persze más megközelítéssel, de mégis rokon végeredménnyel - a kiállítás doyenjének, a 80 esztendős Schrammel Imrének két préselt plasztikája (Eladó lányok, Siratóasszony, 2008). Schrammel deformálása csak látszólag szelídebb, hiszen míg ő a hibátlanul megformált (még alakítható anyagállapotú) testet préseli torzzá - igaz, ügyelve az elkészült mű kiválasztásánál a klasszikus harmóniára -, addig Fekete a legvadabb manierista felfogáson is túltesz nyers, gátlás nélküli alkotói szabadságtudatában.
A kiállítás következő, lazán összekapcsolódó csoportját adják a valamilyen módon archaizáló, illetve azt posztmodern módon „fricskázó” alkotások. Az előbbiek közé tartozónak vélem a már az I. Országos Kerámia Biennálén is kiállító, a fazekashagyományokat, technikát őszintén felvállaló Németh János évtizedek óta ismert, emblematikus plasztikáját (Ló, 2012), illetve az őrá jellemző humorral megformált Varjú (2012) című munkát. Az évtizedek óta Növekvő' Város újabb elemei, Gellér B. István Tórvénygúla I-III. (2010) eozinált gúlái, vagy Szántó Tamás Figyelő(2012) műve a posztmodern körébe tartozik, akárcsak Korompai Péter rokokósan gazdag, fényarannyal ragyogó, angyalreliefes Ámen (2012) alkotása.
A Magyar Kerámia 2012 kiállításon két díjat is nyertek azok az alkotások, amelyek azon túl, hogy autonóm, egyéni alkotói nyelven szólnak és kiemelkedő szakmai tudásról tanúskodnak, a lélek belső szépségeiről, mélységéről árulkodnak. Geszler Mária tíz évvel ezelőtt már volt első díjas, ám most beküldött öt kisplasztikája újfent arra a döntésre bírta a zsűrit, hogy ő kapja az Emberi Erőforrások Minisztériumának (EMMI) díját, a kiállítás fődíját. A Csend építészete I-V. (2010-2012) számomra azt a békét és nyugalmat, elfogadást sugározza, amelyben ott van a múlt, a jelen, a megsejtetett jövő. Az idő, a történelem. A múlt, az elmúlás jelei láthatók e makettszerű épületek vázának szépséges színein, a padlózatot borító töröttporcelán képeken. És a magány csöndje az egyetlen alakos kompozíción is ott van, még az arannyal ragyogó tál se zavarja túlzottan. (Bár számomra a másik négy mű erővel teltebb, tömörebb megformázás.) A kortárs magyar kerámiaművészet leginvenciózusabb, folyamatos megújulásra képes alkotója, Nagy Márta kapta a szakma, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége díját. Vadrózsák (2012) kompozíciójának minden eleme önálló életet él, saját története, sorsa van. A lét más és más állapotában létezik.
Van Gogh Bakancsai ilyenek. Semmik valójában, de mégis hordozzák, viselik létük - vele gazdájuk - történetét. És fontos az is, hogy rózsák. Nem nemesített, szelídített fajta, az, ami. Nagy Márta művei puritán szerénységgel rejtik azt a szakmai igényességet, amely harsányan szól Simon Zsolt József díjazott művéből. A Janus Pannonius Múzeum és a Dél-Pannon Múzeumokért Kiemelkedően Közhasznú Egyesület díját elnyert Romanika (2012) című, három önálló műből álló kompozíció valóban szakmai bravúr - egy olyan öntési eljárás eredménye, amelyet az alkotó kísérletezett ki -, s nem utolsósorban valóban látványos alkotás. Lenyűgöző munka Füzesi H. Zsuzsa két porcelánszobra is. A Double 7-77. (2012) az alkotó utóbbi években kialakított formavilágának reprezentáns darabjai. A korábban a raku mesterének tartott művész szakított a színek és a kiszámíthatatlan, irányíthatat- lan történések világával. Hófehér porcelán, kézzel formált, sziszifuszi munkával csipkeszerűen perforált, dupla falú organikus alkotásai a kiállítás kiemelkedő darabjai.
A kiállítás tán legtöbb kérdést, gondolatot felvető műve Fusz György két vörösagyag szobra (Burok I-II., 2012), amelynek értelmezését két fotó segíti. A fényképeken az alkotó látható, amint az egyiken a fejét, illetve a másikon az egyik lábát agyagba burkolja. A művek ezen akció során keletkezett burkolatok kiégetett darabjai. Az agyag (és a gipsz) ismert tulajdonsága, hogy felveszi az általa beborított test formáját. Azonban ebben az esetben ez nem látható, csak a külső palást. A forma helye bent marad. Be van zárva. Akkor miért? Persze, foglalkoztatott a kérdés, és az egyik nézelődésem során jutott eszembe egy párhuzam - amin lehet, hogy az alkotó csak szelíden elmosolyodik -, mégpedig a pompeji leletek. A vulkáni hamu a földre zuhanó testeket beborította, s rájuk ce- mentálódva, a már elporladt testek formáit megőrizte. (Kiöntött formáik Pompejiben és a nápolyi múzeumban láthatóak.) A test e szobrok esetében is rejtve volt. A kérdés: mennyiben természetes/szükséges állapota ez a létnek? Tudjuk, nem a testről, a lélekről van szó, de e burok bár véd, egyúttal mindent elfed, be is zár. A testhez/lélekhez csak úgy jutunk, ha feltörjük e burkot - azaz megsemmisítjük a művet. Nehéz a válasz - amint az a mindennapjainkban is erre a kérdésre.
A Magyar Kerámia 2012 kiállítás különösen pozitív híre, hogy három fiatal alkotó munkája is díjat kapott. Andrási Edina (1985-) a Pécsi Tudományegyetem (PTE) Művészeti Karának DLA-képzésében vesz részt, dekonstruktivista munkája, a Csészeszerű építmény I-III. (2011) elforgatott gyűrűkből épített palásttal határolt mű, amelynek különös értéke a gondosan megtervezett festése, színválasztása. Burkus Judit (1983-) a PTE Művészeti Karának oktatója, művészetében az elmúlt négy évben jelentős változás, véleményem szerint komoly előrelépés történt. Kiállított installációja, a Lebegő konstrukció (2011) matt fehér porcelán, geometrikus elemekből álló modulrendszer. Az egymásba változatosan kapcsolódó elemekből épített formák több szálra felfűzve látványos, átjárható, nyitott teret hoznak létre. Csirke Orsolya (1983-2009) a kortárs magyar kerámiaművészet nagy vesztesége. Tragikus korai halála megakadályozta tehetsége kibontakozását. A kecskeméti Kortárs Kerámiaművészetért Alapítvány díjával elismert Zöld váza és Gömb- váza (2007) művei légiesen könnyű papírporcelánból „épített”, klasszikusan nemes formák, rendkívül érzékeny plasztikus kialakítással gazdagított felületük tökéletes egységben van a színvilágukkal.
E cikk terjedelmi keretei nem engedik meg, hogy valamennyi kiállító művét ismertessem, hogy részletesen szóljak Kungl György következetesen vitt életművének két újabb kisplasztikájáról, a buja, vagy épp kíváncsiskodó antropomorf állatkáiról, vagy Beiczer Judit szintúgy derűs csészéiről (Herend a lelke mindennek, Rippl-Rónai Herenden, 2012), Horváth László nagyméretű porcelán falitáljairól, amelyek „hordozzák” a biztos mesterségbeli tudás nagyvonalúságával festett - a hagyományosan értelmezett dekor kategórián túllépő - kalligrafikus elemeket (Gesztus I-III., 2012). És nincs lehetőség kifejteni, miért érzem nem idevalónak azokat a műveket, amelyek alkotójuk évek, vagy épp évtizedek óta történő helyben járásáról tanúskodnak, vagy ami még kínosabb, utánérzések. (Igen, tagadhatatlan, ez a zsűri felelőssége is.)
A Magyar Kerámia 2012 tárlat megrendezése szükségessé tette a Modern Magyar Képtár 20. századi
állandó kiállítása egy részének ideiglenes lebontását. Ez ugyanakkor különleges lehetőséget kínált a rendezés során arra, hogy a kerámiakiállítás tere vizuálisan is kapcsolódjon a képzőművészeti, történeti anyaghoz. Máshol ily közvetlen módon nem lehetne láttatni a kapcsolódási pontokat. Olyan összefüggésekre találunk ezáltal itt példákat, amelyek egyrészt a posztmodern, másrészt a konstruktivista/dekonstruktivista művészeti alkotói szemlélet általános, műfaji határokon áthidaló megjelenését mutatják. A kerámiakiállítás utolsó terében találjuk Lantos Tímea (1985-) Belső híd (2011), Máder Barnabás A sárkány (2012), Babos Pálma Pár I-II. (2012), Minya Mária A hetedik ajtó (2008), Várbíró Kinga Evelin Egy szárny rajzolata (2012), Zakar József Fellegvár (2011) porcelán- és kerámiaplasztikáit, amelyek válaszolnak a következő, már a Képtár állandó kiállításához tartozó teremben látható oly művekre, mint például Megyik János Fekvőkonstrukció (1985), Jovánovics György O.T. 86.6A (1986), Gaál Tamás Történetek helyszínei, Híd (1997) című szobraira, vagy Köves Éva Budapesti árnyékok (1997) című festményére. Érdemes és tanulságos együtt látni őket. SÁRKÁNY JÓZSEF
művészettörténész
(Magyar Kerámia 2012. Modern Magyar Képtár, Pécs, 2013. január 26-március 31.)