...Matyófalvi (Matyó) Gábor topográfiai értelemben jellegzetesen szentendrei művész volt, mert nemigen mozdult ki innen. S ha mégis, azt vagy magánemberként, vagy a Vajda Lajos Stúdió tagjaként tette meg, hiszen ott szerepelt annak szinte minden jelentős kiállításán, a kezdetektől haláláig. A litvániai Klaipédába is – mondhatni – a VLS révén jutott el. Műveit jelen pillanatig a szentendrei Ferenczy Múzeumon kívül nem őrzik más közgyűjtemények. (A hagyaték nagy része becsomagolva – fia tulajdonában – Nádudvaron, illetve nővére gondozásában, Magyarországon és Hollandiában, valamint néhány műve volt barátainál és ismerőseinél található.) Ennek ellenére újító szelleme, gondolkodása és gyakran meghökkentő formanyelve – amelyet az egyszerűség kedvéért most nevezzünk csak absztrakt emblematikusnak, jelfelmutatónak – nem volt provinciális, inkább egyetemesnek mondható. Egyetemes abban az értelemben, hogy a magyar életérzést, amelyet természetesen a saját generációjának szemszögéből nézve élt meg, közép-európai sorskérdésként tudta kifejezni. És ez végkifejletében – tartalmi, eszmei, esztétikai és etikai szempontból vizsgálva a dolgot – leginkább a személyi függetlenségen, az akarat- és véleménynyilvánítási, a döntési és lelkiismereti szabadságon tett és vett folytonos erőszak, az emberre kényszerített értelmetlen kísérletezések, az igazságosságon ejtett foltok és sebek, valamint a kiszolgáltatottság életérzésének a kifejezése.

Az ő metaforikus leegyszerűsítésében ugyanis „a világban minden vagy kettő, vagy egy”. Ezt fejezik ki fűrészfogas, kapcsos formái, s ezt a „mondatot” fejezi be a szentendrei Nagyposta előtti téren elhelyezett utolsó műve is, amely a Kapcsolat vagy más néven a Harmadik típusú találkozás címet viseli, ahol összesimul mindaz, aminek össze kell simulnia. Ily módon győz bennünk az, aminek győznie kell: az építő, szerető egyetértés.