Az ember fejében, akárcsak a nemrég látott Órák című filmben, tényleg összemosódhat az előkelő, fantasztikusan művelt (iskolába sosem járt!), hiperérzékeny – félve írom le a félreértett szót – feminista hölgy finom és határozott profilja (az Európa Könyvkiadó gondosan szerkesztett és adjusztált Woolf-sorozatának borítójáról is) – a regényei felejthetetlen nőfiguráival.

Sír Leslie Stephen irodalomtörténész lánya 1912-ben feleségül ment Leonard Woolfhoz, rá pár évre megjelenik az amúgy már rutinos tollforgató első, évek óta csiszolt regénye, a borítón már az asszonynévvel – The Voayage Out. „Kiutazás?”, „Elutazás?” Tompa szavak. Nem. Messzeség! Erről van szó – a kinti távol és legbensonk titokzatos feszültségéről. Persze hogy tetszett a Bloomsbory-kör másik tagjának, Forsternek, aki megírja minden idők egyik legfrappánsabb regényelméletét, benne a Woolf-Joyce-féle atmoszferikus, impresszionisztikus, ironikus elbeszélést dicsérve a naturálissal, a régivel szemben. Szellemes kritériumai nagyon is illenek a Messzeségre is. Ilyeneket mond: nemcsak idő van, hanem érték is (az élet röpke, de felejthetetlen pillanatai!); vagy: a történet „szalagférge”, a cselekmény, hogy „egyik dolog jön a másik után” (az elnézően kezelt Walter Scottnál például), fontos, de nem a lényeg!

Akárhányszor nekirugaszkodhatunk elmesélni a nagyregényt – nehezen ragadható meg az a sajátsága, amelytől annyira napjainknak szólónak, felejthetetlennek, valami egészen eredetinek érezzük. Szoktuk mondani, hogy mára összezsugorodott a tér, repülővel pár óra alatt másik földrészen vagyunk. De hát itt is, a 19-20. század fordulóján, nagy távolokat járnak be a szereplők. London, Lisszabon, Dél-Amerika, óceán, őserdő! Ám nem kaland-, inkább társasági regény, amennyiben szárazon és vízen állandóan mind csevegnek, bulvárhíreket vitatnak, pletykálnak, leszólják egymást, rajonganak, politizálnak. És a mélyben társadalmi és individuális folyamatok. Ha máshonnan nézem: csupa érzelem és érzékiség – ki-kit szeret, mitől fél, milyen színű a látóhatár peremén hajnalban felbukkanó „szárazulat”, mit tesznek és gondolnak szobáikban az angolok, miközben a település portugál-indián-spanyol keverék lakossága nyüzsgő tarka életét éli a forró márciusi késő estén.

Nekem épp a műfaji beskatulyázhatatlansága tetszik – a 19. századi regény világszerűsége még megmarad (milyen üdítő ma újra ilyesmit olvasni!), miközben minden kissé megremeg, megdől, mint a kompániát szállító Euphrosine gőzös a viharban. Az elbizonytalanított teljesség a nehezen meghatározható szorongással és a kérlelhetetlen írói pontosságigény – talán ez a regény egyik titka. Senkinek nincs irgalom, semminek sincs engedmény. Ha a táj szép, megkapja leírásban a magáét (akkor „vörös, bíbor és zöld”), de egy árnyalatnyit sem elérzékenyülve.

Tabló is a mű: alakok sokasága, arisztokraták és cselédek, tudósok és kártyások, vének és fiatalok. Mit mondhatnánk? Sem túl jók, sem túl rosszak. A férfiak, hát, első látásra mind hólyag. A nők – egyik komiszabb, mint a másik. És mindenki sznob. De mégsem. Ha az íróval közelebb hajolunk hozzájuk, eleven, bonyolult ellentmondásosság! És persze kérdés, kinek a szemszögéből látunk. Mrs. Dalloway igen elegáns és művelt arisztokrata hölgy, ilyen lilákat mond: „amit a tengeren fárasztónak találok, hogy itt virágok nincsenek”, és: „meghalnék, de vacsorára átöltözöm”. A férje iránt úgy érez, ahogy anyja „Krisztus iránt érzett”, másik szereplő szerint ez a férj „akár egy kabát, mely lelóg az ágy végén... negyvenes férfi... orcái furcsán barázdáltak”. Ez a „kabát” önmagát „vitathatatlanul a legszebb korban viruló férfinak” véli, aki politikusi rutinjával addig papol egy őt ámulva tisztelő leányzónak, míg minden konkrét előzmény nélkül „szenvedéllyel megcsókolta”. Egy másik nő „finom... de hát természetesen krumpliszsáknak öltözik”. A „krumpliszsák” irodalmár férje olyan, „amilyen Shelley lett volna küllemre ötvenöt évesen, ha megéri az ötvenötöt, meg ha szakállat növeszt”. Vinrace Willougby „kedves, nagy mackó, nem túl beszédes”, máshonnan nézve rideg üzletember, ki a maga módján nagy igyekezettel neveli lányát, s egész birodalmát tizenhárom éve halott felesége lábaihoz tenné...

A főbb szereplők egy darabig a hajón, „az óceán közepén leledzettek arra ítélve, hogy közelről és alaposan lássák egymást”. Fontos írói fogás: Woolf összezárja alakjait, hogy szinte laboratóriumi körülmények közt vizsgálhassuk őket. Akár posztmodern megoldásnak is tűnhet, amikor az angol kolónia szállodáját lakóival, mint egyik oldalán nyitott dobozt mutatja, az egyes szobákban ezt-azt cselekvő embereket napszállától hajnalig, szimultán módon, ahogy egymás neszeit, például így ledobott papucs zaját hallva, együtt, egyszersmind elkülönülten léteznek, nagyon is sokszoros kötődésekben.

Annyi minden emlitődik! Hogy nők katasztrofálisan nevelődnek, s nem csoda, hogy nehezen nőhetnek fel a férfiakhoz. Hogy a művészek képzelgéseinél fontosabbak talán a gyakorlatias tettek. Hogy „az irodalmárokkal messze a legnehezebb kijönni”. Hogy Jane Austen azért a legjobb nőíró, mert „nem próbál meg úgy írni, ahogy a férfiak”, másrészt mégiscsak van valami baj vele, mert olyan, „mint egy keményre font varkocs”, hogy milyen felemelő angolnak lenni, látni a horizonton elhúzó hadihajóikat, másrészt mily szánalmas a hűvös, unalmas, politizálgató „szegény szigetországot” elképzelni a zajos, illatos életteli délről.

De mindeközben leginkább és főként Ráchelről van szó (aki sokban hasonlít ahhoz a képhez, amit az írónőről alkothatunk). Arról a pár hónapról, amíg a tizenegy éves kora óta anya nélkül nevelődő huszonnégy éves, tehetséges, muzikális lányból a legkülönfélébb hatásokra felnőtt, autonóm nő lesz, találkozik a szerelemmel. Állandó küzdelmet folytat két énje – a visszahúzódó, a magányos, aki Ibsent, Brontét olvas, a külvilág hazugságai elől a kottáihoz menekül, s a megnyíló, a szemlélődő, aki figyeli a nőket, férfiakat, érvel, vitatkozik, csavarog a „vadul növő, virágzó fák” között Santa Marina utcáin, kíváncsian lesi a sötét sétányról ablakokon át a mások életét, s mindazt a buja szépséget és véres rútságot, amit a kézzel fogható külvilág kínál.

Egyszer csak minden elmélyül, mintha eddig csak játék, készülődés lett volna, a könyv második felétől megállíthatatlanul közeledik valami baljós fájdalom, ami végig ott is volt valahogy a kimondott szavak mögött. Ráchel „a boldogság mámorában...”. Eljegyzés. Nem is tudom, nem is akarom leegyszerűsíteni azt a kemény, szívszorító és csipkefinom bonyolultságot, ami a regény végkifejlete. Inkább töredékesen idézem az utolsó fejezet pár sorát az egész pályát végigkísérő lepkemotívummal: „Olykor az éji pille [...] fényességes mellényű, elkavargott fejük felett, tompa zajjal a lámpáknak ütődve. Egy fiatal nő leejtette ölébe a kézimunkáját, így kiáltott: – Szegény pára! Irgalmasabb lenne, ha megölnénk.”

Ha Virginia Woolfot Tandori Dezső fordítja (aki, korábbi kitüntetései mellé tavaly félszegen besöpörte a Goethe- és Prima Primissima Díjat is), duplán elkerülhetetlen a regény nyelvéről szót ejteni, bár csak elmélyült összehasonlító elemzés vehetné a bátorságot érdemi véleményalkotásra. Az írónő mondatait (a Tandoriéit) könnyű lenne tömöríteni. De bizony itt sem az unásig szajkózott iskolás egyszerűség az eszmény. Woolf azt írja egy helyen, hogy „csak a legnagyobb stílusművészek mondhatják meg az igazságot, s ha egyszerű, szűkszavú íróval hoz össze a dolgunk, biztosak lehetünk, hogy hazudik a szerencsétlen”. Úgy látszik, az állandó változásban lévő, gyakran mulatságos, tarka emberi beszéd a fordító eszménye; ebben az esetben nem túlzás: külön nyelvet teremtett, egy magyar Woolfot, amelyben ott a cizellált ódonság, időnként valami teljesen mai szlengszerűség, a nyelvhelyességi babonák áthágása; a körülményesség is, a szokatlan szó- és mondatszerkezeti újítások – hogy végül azt érezzük, a világ, „a tenger meg a föld ilyen ámulatos színű”.