A Nagyon speciális örömök az elmúlt évtizedek, illetve a folyamatos ismétlés során Tót sajátjává vált mondat eredményeit összegzi. Művészete a maga ironikus, látszólag könnyed módján a politikai hatalom, a hétköznapi kommunikáció és a művészet intézményrendszerét kérdőjelezi meg.