Ívek, összefüggések, gazdagon szervezett szövegrendszer, irónia, önirónia, referencia, valóságreferencia és önreferencia – ha az összetevői felől figyelem és olvasom Esterházy Péter új könyvét, akkor ezek a kifejezések jutnak eszembe, ám azt hiszem, hogy ezekkel a kifejezésekkel és megnevezésekkel még nem jutottam el a könyv lényegének a megnevezéséig, hiszen csak annyit mondanék velük, hogy a virág virágból van, a fák pedig, a fák, amelyek a szerzőt hidegen hagyják („Elmondhatatlanul hidegen hagynak a fák”) fából – mivel az Esterházy-szövegek éppenséggel ironikusok és önironikusak, s általában gazdagon szervezettek, hogy a többi kifejezést itt ne ismételjem meg.

A kérdés tehát az, hogy mi adja a többi Esterházy-munka mellett és között a most megjelent Semmi művészet című könyv sajátosságát. Elsőként azt mondom, noha ez a jellemző ráilleszthető a többi munkára is, ám talán itt mindennél jogosabb a használata, ahogy jogos volt a használata a Javított kiadás kapcsán is: a szerző önmaga számára megteremtett érett szabadsága. A szabadság kifejezést, van ebben valami árulkodó, általában politikai értelemben használjuk a mai napig, ám itt másról van szó: arról, hogy Esterházy íróként olyannyira szabaddá tette magát, hogy tudott beszélni, éppen a HC hatalmas tömbje után a kevésbé hősi múltról is, s most tud játszani anyja alakjával is. Szabadon, kötetlenül, és az olvasó által is elfogadottan. A nyelv, a nyelvi kihívásoknak való megfelelés, a történet formálása a felszínen mintha kiszolgáltatottá tenné az anyát, ám éppen fordítva van: ez teszi állandóan élővé, ha lehet így mondani, az újabb és újabb nyelvi rétegek folyton átrajzolják az alakját. Igyekszem ezt pontosabban is megfogalmazni: a fiú önmaga számára életben tartja őt. Idézem a vonatkozó textusokat: „Anyámat nem érdekelték az anvaklisék, ezért hol használta őket, komolyan, kiszolgáltatottan, nem évődve vagy ironikusan, hanem beléjük rémülten kapaszkodva, hol hidegen kifigurázta őket, mintha ő ezek fölött állna, s ilyenkor ott is állt” – ez inkább a lehetőséget teremti meg a kliséken felül álló anya alakjának a megrajzolására, a következő tétel viszont pontosan jelzi, hogy a szöveget formáló én – erre az énre a szerző erőteljesen „rájátszik” azzal, hogy könyveire, korábbi szövegeire utal, filológusi pontossággal, s hát a számos csábosnak szánt önironikus utalással – uralkodik ebben a világban, s neki van szüksége az anya alakjának a szövegben való újrateremtésére: „Azt, hogy anyámmal együtt öregedhetek, azt az Ég nagy ajándékának tartom.”

Ennek a prózának a szabadsága azonban nem abban áll, hogy az anya alakját megteremti, hanem abban, hogy a maga céljainak alárendelten teremti meg. Nem a szerző, hanem a próza. Így azok a klisék, amelyek anyaregényként próbálják megnevezni ezt az Esterházy-könyvet, erősen leegyszerűsítők, mivel nem kérdezik meg, hogy mi végre teremtődik meg az anya bizony minden klisé fölött álló alakja. Ezt a kizsákmányolást egyébként Esterházy a maga prózájával szemben is elvégzi, azaz a próza önnönmagával. Utaltam már a prózaíró gyakran használt kellékeire, a kicsit is gyakorlott olvasó megérzi, hogy a nagy vallomásokig tartó bevezetőben mintha minden nagyon is rendben lenne, ami azt is jelenti, hogy ennek a felvezetőnek nem a felvezetés a feladata, hanem... Hanem mi is? Azt hiszem, hogy – akárcsak az írásban szereplő anya alakjának a megteremtésével, hősiesnek tűnik e kifejezés – az epikai hitel megteremtése, amelyben realitás és irrealitás együttesen kavarog, mint egyébként rendesen is.

Itt és így teremtődhet meg Puskás, Bozsik és az anya találkozásának a magyar irodalomból alighanem kitörölhetetlen pillanata, s így nyílik lehetőség a fociról szóló vallomásának megfogalmazására is: „...anyámat tényleg a játék mint olyan foglalkoztatta, a játszás maga, a lehetőségek szépsége, a megvalósításban rejlő esztétika, a testnek és szellemnek oly ritkán látható közös munkája (nem igaz, kisfiam, hogy a futballt fejjel játsszák, és nem igaz, hogy lábbal játsszák), egyáltalán ama téglalap világszerűsége, a futball mint a Nagy Elbeszélés kicsiben, szóval mindaz, amit erről ki szoktak eszelni, mégis mivel mindezt az életével vette körbe, gyakorlatiasságával, sosem szállt el a széplelkek metaforákkal festett égboltja felé, két lábbal állt a földön, a tizenhatos vonalának meghosszabbításában, de, hogy mégis megengedjek, ne engedj meg, kisfiam, hogy mégis megengedjek egy giccses fénypászmát – a kivilágított esti futballstadionok olyanok, mint a naplemeneté: kétségbevonhatatlan szépségük érvénytelen, mint egy lejárt sportorvosi engedély: lehet, hogy nem vagy rákos, se náthás, de ezt nincs módunkban figyelembe venni –, egy csudaszép fénypászmát az előbb említett égbolt felől, a földön áll, mégis a föld fölött lebeg kicsit. Én úgy húsz centiméterre taksálom (esztimálom).”

Esterházy Péter ebben a földtől való húsz centiméteres elszakadásban teremti meg az anyafocit, a kifejezés valamennyi értelmezési lehetőségében. Azt hiszem, a végérvényesség szándékával. De ha nem azzal, akkor sincs baj...