Nem tudom, ki hogy van vele, engem dühít, ha szörcsögve csókolóznak mellettem a buszon. Ha csak egy papírlap vékonyságú fal választ el a szerelmesek kedveskedő gügyögésétől és acsarkodásától, sóhajaitól – mindattól, ami nem rám tartozik, de akaratlanul is részese kell lennem, mint hívatlan harmadik, budoárban tébláboló elefánt. Ez az indiszkréció zavart igazán a Szívdesszertben is – és az, hogy Varró sem költészetét, sem olvasóit nem veszi igazán komolyan.

Első kötete, a Bögreazúr 1997-es megjelenése óta Varró Dániel mára a kortárs magyar líra egyik meghatározó, ha nem éppen ikonikus szerzőjévé lett. Neve – „a várródani”, ahogy egy ország emlegeti bizalmaskodva – szinte védjegyként funkcionál: a varródanis verseket könnyű olvasni és idézni, nem fájdul meg tőlük a fej, a lányokat megnevettetik, sőt, még érettségi tételként is beválnak. Varró virtuóz költő, formaismerete szakmai berkeken belül is kiemelkedőnek számít – sikerét azonban legalább annyira köszönheti tudásának, mint annak, hogy nem kell tőle félni: költészetéhez nem társul sem terhes alanyiság, sem aszketikus szigor, és pontosan azt nyújtja, amit az olvasó vár tőle: díszes dobozban versbonbont, felhőtlen és minőségi szórakoztatást. Kérdés, hogy aztán ebből az elvárási rendszerből Varró fog-e lépni majd, idővel nyitva a komolynak mondott költészet felé.

A Bögreazúr és a Túl a maszathegyen (2003) kissé egynemű rigmusai után a Szívdesszertet érezhető útkeresés jellemzi – és sokszor az ezzel járó aránytévesztés is. A kötet minden verse és strófája, indázó vagy részegen dülöngélő sora a szerelemről szól: keserves „huszonegyedik századi temegén” ez, amiben férfi és nő egyre inkább idegenné, két külön hatalommá változik. Varró Dániel szabályos szonettkoszorút fon témája köré, a sorozatot helyzetképekkel, egyenetlen színvonalú sms-versekkel bontva meg. Kreativitása tényleg lenyűgöző: bármiről és bármilyen stílusban képes a témához illően írni, a szöveggel térben is játszva – sorait egy helyütt száradó nadrágként aggatja papírra, másutt pedig kis szénahalmot kanyarít belőlük a „tű” szócska felé. Témáját jellemző módon földközelből, a tárgyak, reáliák irányából közelíti meg. A nő, S. történetbeli jelenlétére és hiányára egyszerre utalnak hátrahagyott nyomai – a pár szál pöndörödő teafű az asztalon, s a fotel mögé esett fülbevaló, ami miatt egy versben az egész lakást fel kellett forgatni; a férfit, D.-t pedig az S. mobiljára érkező sms, vagy a kötélen száradó mackónadrág szimbolizálja.

Varró a legegyszerűbb élethelyzetekből térképezi fel a Szívdesszert párosának kapcsolatát, és manierista, tudatosan geil sorai után egy pillanat alatt tér vissza a rideg profanitáshoz – és rendkívüli erővel hat, mikor a sok csilingelő rím után hirtelen útjára enged egy kopár hexametert is: „...csavarozzuk, azonban / nem megy, a csészeperemre nem illik a deszka, szar ügy, de / a szíved az enyémmel nem kompatibilis.”. A Szívdesszert az ilyen részletek miatt válik kiszámíthatatlan könyvvé. Irodalmi. Varró – valószínűleg, hogy elkerülje a pátoszt – sokszor választja a giccs önironikus, ám számomra így is zavaró formáját. Az első állatkerti randevúról szóló szonettjében (a szó gégénkbe hátrál) egy-egy pillanatra olyan mélységet ér el, amitől úgy tűnik maga is megijed: „Ülök a parton, szám kimarja perecek, nyúlós fehér sója. / Te vagy a szavak koporsója.” Egy ilyen strófa teljes verssel ér fel, és itt be lehetne fejezni, hiszen az utolsó strófáról van szó – de nem, Varró egy bonusz-szonettben ezután Adyt utánozza, bohóckodik, krokodilkönnyekről viccelődik. Mintha szándékosan gyengítené le a túl jól sikerül sorok hatását; talán mert a minőség kötelez, s mert egy desszertnek szánt falat nem akadhat meg a fogyasztó torkán.

Varró oldalakon át képes szerelmesen áradozni, jóformán levegővétel nélkül, szándékoltan gyenge rímekben. „Ezt a verset a szemeidről írom, amikre nincsen írom”, dobja fel például a nem túl magas labdát a Vers a szemeidről című szövegfolyam elején – talán gyengédnek szánta, a sor azonban inkább erőltetetten gyengének tűnik. Női szempontból nem túl hízelgő, ha egy különben profi költő direkt butácska szerelmes verseket ír, de egyébként is elég kínos ez a gügyögés; ágyban, párnák között talán meghitt lehet, olyan színvonalat viszont nem mindig képvisel, ami egy kívülálló érdeklődését is felkeltené.

Jónás Tamás, a Szívdesszert méltatója mindenesetre díjazza ezt a stílust, igaz, némi tartózkodással. „Ha nő lennék, azt szeretném, ha Varró Dani szerelmes lenne belém. Legalábbis a versei alapján. Távolról, ismeretlenül is. Rímesen, dadogósan, túlbeszélősen, eseten, esemesben” – írja a kötet fülszövegében. Arról, hogy Varró lírájához, mint pályatárs hogyan is viszonyul, már nem esik szó, és ez a tapintatos csend értelmezhető egyfajta figyelmeztetésként. A sok csengő-bongó rím és nyelvi bravúr egy idő után megszokottá válik, értékelik persze, de mindig a maga helyén – ha nem tesz ellene, Varró Dánielből hamar „játékos költő” lesz, és csak nehezen mászhat ki majd a maga barkácsolta fiókból. Már ha egyáltalán ki akar. Varrónak saját tehetségéhez kellene felnőnie végre, vállalva persze a megújulással járó kockázatot, az esetleges kudarcokat is; és a Szívdesszert jó alap lehetne a váltáshoz. Nassolnivalónak ugyan erős, jóllakni nem igazán lehet vele, de minden kettőségével együtt érdekes, nyugtalanítóan sok ízű könyv – díszes dobozban afféle lírai nugát.