A kiállítás és a hozzá készült katalógus a 16. századi németalföldi művészet legfontosabb kérdését, az olasz orientációt elemzi: azt, hogy a Jan van Eyck, Rogier van der Weyden, Hugo van der Goes nevével fémjelzett, nagy múltú 15. századi szakrális festészet fényének elhalványulása után hogyan történt a késő gótikus művészet megújítása az olasz inspiráció hatására. Milyen különböző utakat választottak a művészek annak elérésére, hogy megtartva saját nemzeti hagyományaik lényeges elemeit, megfeleljenek az új művészeti elvárásoknak. Ebben az évszázadban az emberközpontú értékrend, az itáliai humanizmus és reneszánsz hatása egész Európára kisugárzott. Az északi művészek az emberi alak és a tér ábrázolásának problematikájával találták szembe magukat, és a továbblépést egy új szépségideál kialakítása, a reneszánsz és manierista mesterek műveinek és munkamódszereinek megismerése jelentette a számukra. Ezért mentek Németalföldről oly sokan Itáliába, ahol tanulmányozták és lerajzolták az antik építészeti emlékeket, szobrokat, másolták Raffaello, Michelangelo, Tiziano, Correggio, Parmigianino műveit. Többen részt vettek nagy művészeti vállalkozásokban: pl. a firenzei dóm és a Palazzo Vecchio kifestésében Vasari mellett (Frederik Sustris, Denys Calvaert), dolgoztak a hercegi kárpitszövő manufaktúrában, részt vettek a Vatikán festészeti munkálataiban (Pieter de Witte, Denys Calvaert). Néhányan Itáliában maradtak és saját műhelyt, sőt művészeti iskolát hoztak létre (pl. Matthijs és Paul Bril, Jan Speckaert, Lodewijk Toeput). Olaszos iskolázottságuk folytán keresettek lettek az európai udvarokban (pl. a bajor hercegi udvarban, Münchenben és II. Rudolf prágai udvarában).

A katalógusban fokozott hangsúlyt kap az olasz művészet hatásának elemzése a németalföldi mesterekre. Csaknem egy évszázadig tartott az új, plasztikus, mozgásban ábrázolt, a klasszikushoz közelítő alaktípus kialakítása, amely megalapozta a következő század művészeti felfogását is. A két nagy művészet kapcsolata a század második felében már kétirányú volt. Míg a figurális művészetben az olaszok jártak elől példával, a németalföldi művészek a tájábrázolás terén lettek irányadóak (pl. id. Pieter Bruegel, Matthijs és Paul Bril, Jan I. Brueghel), kimagasló eredményeik bőséges export lehetőségeket is biztosítottak számukra. 

A budapesti rajzgyűjtemény – más kollekciókhoz hasonlóan – egyedül nem rendelkezik olyan bőséges anyaggal, hogy képes lenne bemutatni az egész évszázad minden jelentős németalföldi mesterének rajzművészetét. Ezért néhány fontosnak tartott alkotást kölcsönöztünk a berlini Staatliche Museen grafikai gyűjteményéből, és a bécsi Albertinából (id. Pieter Bruegel: Táj Domenico Campagola után; Roelandt Savery: Magyar lovasok, Bartholomeus Spranger: Minerva és a Múzsák, Frederik Sustris: Apolló és Daphné, Lodewijk Toeput: Colosseum).