Színdarab a rockzene fontosságáról, történelmi szerepéről, a szabadságról és annak hiányáról. A darab 1968 és 1990 között játszódik Prágában és Cambridge-ben, a ’68-as diáklázadásoktól és a prágai tavasztól a berlini fal leomlásáig és a bársonyos forradalomig. Mindez a rockzene közegébe ágyazva, megidézve a Pink Floyd-ot, és az abból 1968-ban kiváló (Cambridge-ben élő) Syd Barrett alakját, az abban az évben megalakuló cseh együttes, a Plastic People of the Universe sorsát, a betiltást és bebörtönzést, betetőzve a történetet a Rolling Stones 1990-es prágai koncertjével. A Václav Havelnek ajánlott darabot (melynek londoni bemutatóján a cseh elnök és Mick Jagger is jelen volt), ajánlom mindenkinek, aki szereti a rockzenét, a színházat, a humort, a szabadságot és mindezt egyben.

Az Egy polgár vallomásai remekmű. Pontos benső megfigyelések és könnyű tollrajzok, történelmi följegyzések és frivol epizódok gyűjteménye. Önéletrajz: rejtőzködő kitárulkozás. Regény: a műfaj megújítója. Stilizált életelbeszélés és kultúrkritikai esszé. Nagy hatású könyv, melyben a helyrajzi leírásoktól a családtörténeti elbeszélésig minden részlet és epizód megtalálja a maga helyét. Stílusa lebilincselő – egy egész nemzedéket magával ragadott. Az „esszéírók”, Szerb Antaltól Cs. Szabó Lászlóig, nagyra becsülték Márait, nem utolsósorban e könyve miatt. S aztán újabb nemzedékek kedves írója lett. Pedig időközben, politikai okokból, a teljes életmű hosszú időre eltűnt a magyar kultúra látóteréből. Az Egy polgár vallomásai rám is nagy hatást gyakorolt. Végigkíséri életemet – tudományos pályafutásomat és civil önértelmezésemet egyaránt –, immáron két évtizede, s talán most már elhagyhatatlanul, a későbbiekben is.

Hatodikos-hetedikes lehettem, amikor egy délután kézbe vettem Rejtő Jenő (vagy ha úgy tetszik, P. Howard) A tizennégy karátos autó című művét. Nem tudtam letenni, azon a délutánon végigolvastam. Közben többször hangosan nevettem (ami egyébként nem szokott olvasás közben előfordulni velem). Utána persze elolvastam a könyvtárban meglévő összes Rejtő-könyvet. Még az Utolsó szó jogán címűt is, pedig az egyáltalán nem vidám. (Az után meg azzal nyúztam a szegény könyvtáros nénit, hogy valami Rejtőhöz hasonló könyvet adjon. „Olyan nincs!” – mondta, de némi gondolkodás után adott egy Moldova elbeszéléskötetet. Azóta ő is a kedvenceim közé tartozik.)

Jó dolog szépirodalmat, vagy történelmi regényt olvasni, vagy éppen költészetet olvasgatni. Ritka azonban az, amikor az ember a legszűkebb szakmájának területén „izgalmas, olvasmányos és élvezetes” könyvet olvashat. Én a pragmatikai nyelvészettel és a nyelvhasználat kognitív aspektusaival foglalkozom behatóbban, a nyelv mögött meghúzódó mentális folyamatokat és az érvelési-következtetési mechanizmusainkat kutatom. Ennek a területnek az eklatáns megvalósulása az emberi társalgás. Nem a puszta gondolkodás, hanem az verbális interakció spontán, hétköznapi megnyilvánulása, az emberek közötti szövegváltás, amely mind a nyelvi, mind pedig a környezeti kontextusokra kifinomultan érzékeny úgy, hogy közben egy állandó értelmezési folyamat és közös jelentés-szerkesztési tevékenység céljait szolgálja.

Az 1973-ban készült Ingmar Bergman film egyik jelenetében a férfi főszereplő Johan ezt mondja Mariannak, a másik főszereplőnek: „Mi érzelmi analfabéták vagyunk. Mindent megtanultunk az emberi testről, a pretoriai mezőgazdaságról. Megtanultuk, hogy a derékszögű háromszög két befogójának a négyzete egyenlő az átfogó négyzetével, de egy árva hangot sem tanultunk az emberi lélekről. Hihetetlenül tanulatlanok vagyunk magunkat illetően.”

A nők történetének és a nevelés históriájának kiemelkedő, napjainkban gyakran kutatott területét jelenti a nőnevelés múltjának feltárása. Az elmúlt több mint száz évben világszerte sok adatot hoztak felszínre és elemeztek a lánynevelés, a női művelődés történetének kutatói. Hosszabb és rövidebb lélegzetű önálló monográfiák, tanulmánykötetek, szemelvénygyűjtemények, cikkek és esszék íródtak a leánynevelés és női művelődés történetének eddigi kutatási eredményeiről, valamint összefoglaló, a női emancipációval átfogóan, több szempontból foglalkozó művek részletei szólnak ugyanerről. Pukánszky Béla szegedi professzor, korunk egyik legkiemelkedőbb hazai neveléstörténésze.

A szakmai körökben az egyik leghíresebb szerkesztőjéről elnevezve csak „Borovszky”-nak nevezett sorozat egy magam fajta – főleg gazdaság-és társadalomtörténettel foglalkozó – ember számára azért is fontos, mert kötetei a kor egyik legnagyobb hazai szellemi teljesítményének minősíthetők. A 19. század végétől egészen az első világháborúig terjedő időszakban több mint 20 kötete jelent meg a Magyarország vármegyéi és városai sorozatnak.

Vajon hol lehet az én példányom ebből a könyvből? Úgy kell emlékeznem, hogy tavasz volt, amikor az enyém lett. Az évet tudom: 1986-ban találkoztunk. Fekete ruhán sziporkázó aranyminták, s ahogy felpattan az aranykapocs, lehull a ruha, ott egy, lássuk be, meztelen könyv. Pajzán epigrammák, latinul és magyarul, aranyszállal összefűzve. A költő: Janus Pannonius. A Pó parti Ferrarában, még nincs húsz éves, fejében villózik a görög, latin szerzők gazdag öröksége, és versben játszadozik. Mivelhogy tiszteletreméltó hetvenéves mestere meglátta a lehetőséget abban, hogy a rá bízott gyerekek ilyen epigrammákban mutogassák oroszlánkörmeiket. Ezek a huncutságok csiszolták a tehetséget, amely az európai humanista költészet kivételes életművét hozta létre. A költő-fordító Csorba Győző. Ekkortájt, a 80-as években láttam őt is először. Mit ekkortájt?

Középiskolás koromban a Rockszínház számos előadását megnéztem. A 80-as évek végén olyan sikerdarabok mentek ott, mint a West Side Story, a Jézus Krisztus szupersztár vagy éppen A nyomorultak. Utóbbiról nem tudtam semmit, igazából el sem akartam menni, de bérletünk volt, ezért gondoltam, megnézem. Már az első alkalommal lenyűgözött a történet. A zene is nagyon tetszett, de leginkább az elbeszélés volt, ami magával ragadott.

Arthur Koestler Sötétség délben című regényének vitathatatlanul a XX. század legfontosabb könyvei között a helye. Igazi „európai” mű: a Budapesten született szerző németül írta meg Párizsban, majd 1940-ben Londonban jelent meg. Amikor a boltokba került, Koestler, mint afféle gyanús bevándorló, a pentonville-i börtön foglya volt. A rövid, drámai történet azt mutatja be, milyen következményekkel jár, ha valaki elfogadja ártatlan emberek politikai okokból történő elpusztítását. Konkrétan a szovjet politikai perek világát idézi fel: a bebörtönzött bolsevik vezető visszaemlékezik múltjának különböző epizódjaira, és ráébred, hogy csak azt az utat járja be, amelyet ő jelölt ki mások számára. A regény megelőzte korát: megjelenésekor a nyugat-európaiak többsége még nem örült, hogy felhívták a figyelmet a náci Németországgal harcoló szövetségesének, a sztálini Szovjetuniónak embertelen politikai gyakorlatára.

Esztétától valami szépet! Szerencsére van az európai kultúrtörténetnek egy olyan időszaka és helyszíne, amely művészetének nagyságához, szépségéhez kétség nem férhet. (Még akkor sem, ha az esztéta, például, épp azon töpreng sokat, hogy mikor, mi alapján tartottak műalkotásokat szépnek, vagy hogy érvényesen írhatóak-e le ma is a művek e minőségekkel – nem csoda, ha bizonytalankodva használja e jelzőket.) E nagyszerű korszak pedig az itáliai reneszánsz, s pontosan e címet viseli a Rolf Toman által szerkesztett kötet, mely itthon a Vince Kiadó gondozásában jelent meg.

A Galaxis útikalauz stopposoknak eredetileg egy BBC Rádió 4 tudományos fantasztikus komédia sorozat volt amelyet 1978-ban kezdtek közvetíteni. Egyik barátom szerint, aki hallgatta a sorozatot, a közvetítések alatt megállt az élet Angliában. Nem véletlen, hogy a sorozat alapján született regények, TV sorozat, film, LP, CD, hangoskönyv, képregény, számítógépes játék stb. is világszerte rendkívül népszerűek lettek. Olyannyira, hogy az Egyesült Királyságban 2003-ban minden idők 4. legnépszerűbb regényének szavazták meg, megelőzve a Harry Potter könyveket. A „Kalauz” öt regényből áll: Galaxis útikalauz stopposoknak; Vendéglő a világ végén; Az élet, a világmindenség, meg minden; Viszlát, és kösz a halakat!; Jobbára ártalmatlan.