Kedvenc könyvem ez. Jelenleg. Mert volt más. És lesz is. Ha az ember olvas, újabb és újabb kedvenc és még kedvencebb könyvei lesznek. Lehetne most is más. Miért mégis ez? A jó könyv nem megfellebbezhetetlen igazságokat deklarál, hanem aktuális problémákban szembesít eddigi ismereteimmel, nézeteimmel. Kérdéseket támaszt, töprengésre és vitára késztet. Arra, hogy újragondoljam mindazt, amit tudok. Mindazt, amit másoktól olvastam az adott témáról – s kialakítsam saját véleményemet. Ez a könyv – sok mással együtt – ilyen.
Régóta közismert, hogy a szépirodalom nemcsak szellemi épülésünkre és szórakoztatásunkra szegődött mellénk mindennapi társnak, de egyúttal nagyon fontos történeti forrás is. Stefan Zweig „A tegnap világa” című műve már címében is egyértelművé teszi, hogy egy elmúlt, az időbeni távolság és a keletkezése idejének körülményei miatt megszépült világ története. Olyan történeti ábrázolás, amely megmutatja, hogy a művészettől eltérített, professzionalizálódó történetírás korában is van igény a mívesen megformált, de nagyon is hiteles történetekre. A tegnap világa az egyik igazi bizonyíték rá, hogy a művészi vénából fakadó, lebilincselő elbeszélés és briliáns stílus másként tesz élővé letűnt korokat.
„Thomas Mann mindig különös érdeklődéssel fordult a mitikus történeti témák felé. A József és testvérei, a Doctor Faustus éppúgy, mint A kiválasztott egy-egy archetípus példáján próbálja a legsúlyosabb eseményeket, mondanivalókat megfogalmazni. A kiválasztott témáját Thomas Mann a Gesta Romanorumból meríti. A regény szinte változtatás nélkül követi a középkori legenda meglepő, már-már bizarr cselekményét. A hercegi testvérpár Wiligis és Sibylla bűnös szerelméből születő, a sors kegyére bízott, kitaszított gyermek férfivá serdül, s az ördögi erők kegyetlen akaratából saját anyját veszi feleségül. A kettős vérfertőzést felismerve Gregorius elképesztően súlyos vezeklést vállal. Tizenhét esztendeig él egy kopár sziklaszirthez bilincselve, jóformán minden táplálék nélkül, míg végül az éhségtől, szomjúságtól szinte mormotává zsugorodik.
Nem is olyan hálás dolog Neil Gaiman bármelyik könyvét ajánlani. Aki olvasott már bármit ettől a csak popzenészekkel mérhető népszerűségű és kifejezetten rocksztár-karakterű kiváló brit írótól, az pontosan tudja, hogy Gaiman zseni, és hogy az őt övező valódi rajongás olyan teljesítménynek és – a különféle közösségi oldalakon és blogokon napi szin¬ten is nyomon követhető – emberi kvalitásoknak szól, ami csak kevesek sajátja, és így gondolkodás nélkül veszi kézbe bármelyik művét a Soseholtól az Amerikai istenekig. Aki viszont (még?) nem ismeri Gaimant, és különösen ha netán nem áll tőle távol némi sznob távolságtartás az első látásra nem „elég magasnak” vélt irodalmi (történetmesélő) zsánerek és médiumok iránt mint amilyen a fantasy, a horror, a sci-fi, a tündérmesék, a képregények, a sorozat-forgatókönyvek vagy épp a számítógépes játékok, mondván mindezek persze borzasztó szórakoztató dolgok (lehetnek), sokan is fogyasztják őket, de hát „mégiscsak ponyva!” – nos, őket nehéz lenne meggyőzni ennek ellenkezőjéről.
Giovannino Guareschidon Camillo novelláival csak néhány éve találkoztam egy barátom ajánlására. Azóta is remek kikapcsolódást nyújtanak, ha az egész napos munka után egy kis „minőségi szórakozásra” vágyom. Ahogyan a kisgyermekeknek szóló mesék, ezek az írások is többnyire valamilyen csattanóval, erkölcsi tanulsággal ajándékozzák meg az olvasójukat. A könnyed, olvasmányos szórakoztatás mellett azonban van számomra egy fontos és rendkívül időszerű mondanivalója is ezeknek a történeteknek: a köztünk levő világnézeti különbségeknél sokkal fontosabb a másik embersége.