Nagyon szeretem a verseket. Számomra mindig ünnepi élmény művészek avatott előadásában verset hallgatni, de a mindennapok erre alkalmas perceiben is élvezet verset olvasni. Akár otthon karosszékben vagy elalvás előtt, akár a szabadban vagy a vonaton. Úgy érzékelem, számunkra, magyaroknak hagyományosan különleges jelentősége van a költészetnek. Ez talán nem is véletlen, hiszen mi eleve meglehetősen bensőséges érzelmi viszonyban állunk anyanyelvünkkel, fogékonyak vagyunk a nyelvi játékokra, s még ma is jellemző, hogy a kamasz fiatalok verselnek. Ami pedig a nyilvánosságot illeti, ugyancsak más kultúrákhoz viszonyítva feltűnhet kifejezett verskultuszunk, amely már az óvodától és az iskolai memoriterektől kezdve hagyományosan az ünnepi alkalmakon, a szónoki beszédek szinte kötelező idézetein át a versmondó versenyekig, sőt az énekelt, megzenésített vers manapság különösen népszerű műfajáig terjedően megnyilvánul.
Ez a könyv egyszerűen zseniális! Gyöngyszeme a természetrajznak, ami, ha talán nem is vagyunk tudatában mindnyájunkat érdekel. Sőt, talán a kevés, kimondottan a kutatással foglalkozó szakember kivételével EZ érdekel bennünket, akik a „modern” technikákkal vagy kimunkált elméletekből eredő apró részletekkel alig-alig tudunk valamit kezdeni. Node kinek ne lenne érdekes, hogy a repülőgép-hajtóműveket fagyasztott pulykák beléjük hajításával tesztelik, vagy hogy a muslincának köszönhetjük biológiai tudásunk nagy részét, hogy a bodobácsok mindig kedvüket lelik, az egerek pedig kiszagolják, kik a rokonaik, hogy csak néhány példát említsek, amelyekkel a legnyilvánvalóbban, és a munka csipkefinom szellemességéhez mérten otrombán kiragadott példákkal, a magam avatatlan módján azt akarom bizonyítani, hogy gyöngyszeme a humornak.
Ki ne játszott volna még a gondolattal, hogy kilép a megszokott életéből, és valami egészen másba kezd? Ki ne gondolt volna még arra, hogy otthagyja a felelősségteljes napi-heti feladatokkal, munkával, főnökkel, határidőnaplóval élt életét, és csak hagyja megtörténni a dolgokat? Frances Mayes: Napsütötte Toszkána című könyvében átélhetjük az (átmeneti) otthonváltás valamennyi örömét és feszültségét. Egyetemi oktatóként a napi rutint maga mögött hagyva dönt férjével a kétlaki életről, és vásárol egy festői, de mi tagadás, romos házat Toszkánában, s veszi fel az olaszok életritmusát. A helyi termelőktől vásárol, a helyi mesterekkel dolgoztat, megkóstolja ételeiket, és megosztja velünk a recepteket is. Maga is termel olajbogyót, melyből a környék olajsajtolójában a falubeliekkel együtt sajtolja saját olaját.
Spiró második regénye a modern magyar irodalom egyik mesterműve: színházi regény, politikai kalandregény, hermetikus regény egyben. A könyv megjelenésekor harmincöt éves szerző oly alapossággal beleásta magát a 18-19. századi lengyel kultúra világába, hogy a legapróbb részletekig hitelesen mutathatta be az orosz politikai befolyás ellen hadakozó lengyel színház sajátos - szerelmekkel, intrikákkal, árulásokkal, gyanús politikai játszmákkal áthatott - belvilágát. A könyv történelmi hátterét az Oroszországhoz tartozó, korlátozott önállósággal rendelkező Lengyel Királyság viszonyai alkotják. Spiró könyve politikai allegóriaként is olvasható: az orosz befolyás alatt működő, önmagának autonómiát hazudó kisállam vergődésében szinte lehetetlen volt nem felismerni a szovjet érdekszférához tartozó akkori Magyarország sajátos világát.
Mindig nagyon megtisztelő és megható, ha könyvről, könyvekről lehet mondani bármit is. Sokan úgy gondolják, hogy ebben a globalizált, kissé elgépiesedett világban klasszikus értelemben vett könyvekre nem sokáig lesz szükség. Aligha hiszem, hogy ez így lenne. Sok ezer éve készülnek könyvek különböző formában, szomorú végét jelentené az emberi kultúrának, ha ezek a hagyományos értékek eltűnnének. Nagyon bonyolult kiválasztani egy könyvet a sok jó kötet közül. Szívesen ajánlottam volna ebben a csuda világban, amiben ma élünk József Attilát, vagy a Srebrenicáról szóló kötetet, de mégis egy másik könyvet vettem elő. Az utóbbi idők általam egyik legnagyszerűbbnek gondolt kötetét ajánlom tisztelettel.
Vajon hány fokon égnek el a könyvek? Pár év könyvek nélkül alaposan megváltoztatja az embert, főleg akkor, ha az uralkodó ideológiai rendszer kiszolgálójaként az a munkája, hogy minél több könyvtől fossza meg az embertársait, akik már régen elfelejtették, hogy milyen is olvasni. Montag tűzőrként dolgozva minden nap feljelentések nyomán indul útjára, hogy könyveket lobbantson lángra azoknak az embereknek az otthonában, akik még nem felejtették el, hogyan lehet egy fogyasztói társadalomban a tömegkommunikáció virtuális médiumának manipulatív hatásai nélkül élni.
Az előző bő egy év magyar szépirodalmának gazdag terméséből Fehér Béla Kossuthkiflijére hívnám fel a figyelmet. Fehér Béla munkája könnyed, élvezetes, ugyanakkor feszes, iz galmas „áltörténeti” szöveg, amely mögött ott mosolyog Jókai, Krúdy, Rejtő és vizuális értelemben Feszty Árpád is, akik a kellő időben, helyen és módon lépnek elő. Az író 1849. május 4. és május 12. közötti időszakban két lovaskocsi segítségével repíti át olvasóját Pozsony és Debrecen között. A roadmovie során megismerünk valóságos, fiktív, hús-vér, transzcendens, érző, érzéketlen, aktív, passzív szereplőket, akik együttesen és egységesen rajzolják (inkább festik) meg számunkra 1849 kossuthkiflis Magyarországát, amelyet valami mitikus, Kárpát-medencei logika működtet.